A mindennapi élet mint rítus

 Az ember az, akinek léte mindig kockázatos.
Nem az valósítja meg Isten akaratát,
aki metafizikai vészkijáratot keres, hanem az,
aki az érzékitől az érzékfelettiig szárnyalva
az emberlétet kiteljesíti.
/Herbert Fritsche/

Az ezotéria út, amelyen járni kell, hogy célhoz érjünk. Mit kell tennünk konkrétan ahhoz, hogy ne ragadjunk le a szemlélődésben, hanem valóban az ezoteri­kus útra léphessünk? Aki receptet vár kérdésére, mélyen csalódik: akinek vi­szont elégségesek az utalások, többet fog találni, mint amennyit fel tud dolgozni. Ugyanis nincsen semmi, ami ne a célra utalna.

Mi emberek mégis úgy vagyunk ezzel, mint az a kisgyermek, aki még nem tud olvasni, s ezért nem képes elsajátítani a tengersok írásos információt. Nekünk is meg kell tanulnunk először elolvasni a valóság betűit, hogy felismerhessük: minden lát­ható csak magasabb eszmék hasonlata, hieroglifája. Ezt a fajta olvasást és gondolko­dást ugyanúgy el kell sajátítani, mint a hagyományos írást és olvasást.

Ez a könyv a valóságnak ehhez a szemléletéhez akarja közelebb hozni önöket. Mivel itt csak az első lépések bemutatására van lehetőség, tudatosan lemondtunk a nagy ezoterikus rendszerek ismertetéséről, mivel ezek megértéséhez és feldolgozásá­hoz szakkifejezések tömegére lenne szükség.

Vizsgálódásunk egyedüli és kizárólagos tárgya a sors volt – társunk, amellyel mindannyiunknak foglalkoznia kell. Saját sorsunk a legindividuálisabb, a leginkább testre szabott rendszer a világon. Az ezoterikus út éppen ezért azzal kezdődik, hogy saját sorsunkkal szembesülünk. E szembesülés célja nem a hétköznapi értelemben vett gazdagság, siker és boldogság, hanem a valóság mélyebb megismerése, a tudat kiszélesítése, találkozás azzal az instanciával, amelyet Istennek nevezünk.

Az ezoterikus út nem ígér világi dicsőséget, csillogást és elismerést, sokkal in­kább munkát, magányt és szakadatlan küzdelmet a valósággal. Ez az út keskeny és göröngyös, sajnos azonban mégis az egyetlen, amely a megszabadulás szűk kapujá­hoz vezet. Nagy a veszélye annak is, hogy menet közben elbukunk vagy lezuhanunk; ez az út ugyanis meredek. A polaritás törvénye alapján a hasznossággal egyenes arányban nő a veszélyesség. Ugyanazzal a késsel vághatunk kenyeret, és meggyilkol­hatunk egy embert. Ha úgy készítjük el a kést, hogy az ne legyen alkalmas ember­ölésre, nem lesz alkalmas kenyérszelésre sem. Egy pici elem nem veszélyes, viszont nem alkalmas rá, hogy egy várost ellásson elektromossággal. Minél magasabbra má­szunk egy hegyen, annál távolabb látunk – s annál mélyebbre is zuhanhatunk. Bizto­sabb, ha lenn maradunk, s ott is négykézláb mászunk – de akkor a kilátás is ennek a helyzetnek fog megfelelni. Az ezoterikus út a legmagasabb csúcsokra vezet, ezért életveszélyes. A megváltás és a bukás ugyanolyan közel vannak egymáshoz, mint a zseniség és az őrület.

Az ember azonban belekóstolt a paradicsomi almába, ezzel pedig a megismerés útja mellett döntött, így végig is kell mennie az úton, ha haza akar találni. Ez az az út, amelyet Krisztus mutatott, és amely egyre lejjebb vezet, míg „a nagy mű” meg nem valósul, s a mélyből fel nem villan a megváltás fénye.

Utaljunk ezen a helyen az ezoterikus beavatásnak arra a stádiumára, amelyet mindenki elér, aki erre az útra lép: a magányra. A magány törvényszerű fázis, min­denkinek át kell mennie rajta; a tarot-ban a kilencedik kártya, a Remete szimbolizál­ja. Ez a magány független a külső körülményektől; az ember belülről átéli, hogy nem értik meg. Mély-énje és a környező világ között megjelenik a megnemértettség, a másság szakadéka. Akkor is remete lesz, ha százával veszik körül az emberek. Ami­lyen bizonyos, hogy ez a fázis bekövetkezik, olyan bizonyossággal fogja felváltani majd egy másik. A magány is csak átmeneti stádium, amely többek között meg akar tanítani bennünket hallgatni és figyelni.

Mielőtt erre az útra lépünk, legjobb, ha feladjuk illúzióinkat. Sok ember okkult érdeklődését gyakran az motiválja, hogy olyan képességekre, erőre akar szert tenni, amelyek mások fölé emelik, hatalmat biztosítanak neki. Ahol ez a motiváció akár rejtetten, akár nyíltan megjelenik, ott az ezoterikus út elkerülhetetlenül a „fekete má­giába” vezet. A fekete mágia olyan tevékenység, amely művelője hasznára, ego-dominanciája erősítésére szolgál. Az úgynevezett „fehér mágia” lényege pedig az, hogy átvilágítsa a sötétséget, az „ólmot” „arannyá” transzmutálja, közreműködjék planéták megváltásában, szolgálja a fényt. Azonban „Csak az bocsáthat ki fényt, aki maga is fénnyé vált. Csak az támaszthat fel, aki újjászületett.” (Fritsche)

Valódi ha­talomról akkor beszélhetünk, ha valakinek van hatalma, de nem használja. Krisztus mindenhatósága abban nyilvánult meg, hogy amikor felszólították, szálljon le a ke­resztről, megtagadta. Ameddig az ember használja a hatalmát, rabszolga, és nem éb­redt öntudatra.

A nyilvánosság ezt nem érti, ezért állandóan azt követeli az okkultistáktól, hogy igazolják állításaikat, demonstrálják a látható csodát. A valódi ezotéria sosem felel meg az efféle elvárásoknak. Bár a közvélemény a csodák véghezvitelének megtaga­dásából arra következtet, hogy csodák nincsenek is – ez azonban annak a tévedése, aki ezt a következtetést vonja le; ez az ő problémája, és nem a miénk. Már a pusztá­ban kísértő Sátán is látható bizonyítékot követelt (vö. Lukács ev. 4, 1-13.) – de nem kapta meg.

Ez az a jelentős különbség, amely a parapszichológia és az ezotéria között feszül. Ameddig kíváncsi valaki, a beavatás kapui zárva maradnak előtte.

Amikor motivációnkban már biztosak vagyunk, s tudjuk, hogy cselekvéseink ru­gói közt sem kíváncsiság, sem a hatalom nem szerepel, megtehetjük első lépéseinket az új ösvényen. De máris itt a következő intés: Csak semmi sietség! Vannak, akik vad tempóban ezoterikus titkokra kezdenek vadászni az újonnan felfedezett, ezoteri­kus tájon. A megismerés és a fejlődés azonban nem siettethető tetszésünk szerint, megvan a saját ritmusuk, s nem tűrik a kényszert.

Évek óta foglalkoztat Albertus barát mondása: „Ha a keresés szenvedéllyé válik.” Meglehetősen gyakori manapság, hogy az ezotéria szenvedélybetegséggé válik, a benne szenvedők kielégíthetetlenül keresik az egyre újabb rendszereket és igazságo­kat, mohón bekebelezik őket anélkül, hogy megemésztenék, lefordítanák őket a ma­guk számára. Az út így kiruccanássá válik. Fanatizmus és intolerancia jellemzi azo­kat, akik túlságos sietségükkel Istent viszontteljesítményre akarják kényszeríteni. A fejlődésnek nyugalomra van szüksége, bár ez a nyugalom nem jelent tétlenséget. A nyugalomnak abból a bizalomból kell kinőnie, hogy minden, aminek meg kell történ­nie, a megfelelő időben meg fog történni. Amint a parasztnak is ki kell várnia, míg kinő és megérik a vetés, az embernek is meg kell tanulnia várni, míg megérik az idő. „Ha sietsz, csak kényelmesen”, szól a népi bölcsesség, ez az ezotériára is vonatkozik, s az arányos középutat mutatja.

Szerintem nem az a legfontosabb, hogy ezoterikus társaságok vagy egyesületek után kutassunk, vagy gurut keressünk magunknak Indiában. Napjainkban egyre több ilyen egyesület működik – bár tradícióik, nagyságuk és céljaik különböznek egymás­tól. Ha az egészen kis csoportokat és köröket is tekintetbe vesszük, számuk áttekint­hetetlenül magas. Ezért úgy általában nem mondhatunk véleményt arról, hogy értel­mesek vagy értelmetlenek-e – mégis engedtessék meg nekünk néhány alapvető gon­dolat ezzel kapcsolatban.

Minden csoportnak megvan a maga jogosultsága, s egy kereső ember számára adott időpontban mindegyik adhat egy bizonyos lökést, impulzust. Ezek az impulzu­sok nagyjából függetlenek az adott csoport belső értékeitől. Semmi sem lehet olyan rossz ezen a világon, hogy annak, aki megtanult tudatosan látni, ne közvetítene vala­miféle információt. Egy rendszer vagy egy társaság értékét abszolúte soha nem hatá­rozhatjuk meg, inkább csak relatíve, a kereső ember tudatszintjéhez képest. Ha valaki affinitást érez egy bizonyos társaság iránt, az azt mutatja, hogy tanaiból nyilvánvaló­an profitálhat; ebben az esetben pedig a társaság az ő számára értékes lesz. Ez a hely­zet a legritkább esetben tartós. Bizonyos nagyságtól kezdve minden társaság belső fejlődése lelassul, s így többnyire nem tudja követni egyes tagjainak fejlődési tem­póját.

Így eljön az a nap, amikor a társaság betöltötte feladatát az egyes ember szem­pontjából: ő már egy következő lépésre érez indíttatást, újabb megismerési szintre érkezett.

A társaságoknak ez a veszélye. Saját tanaikat, melyek szükségképpen csak egy szeletét ölelik föl a valóságnak, egyedül üdvözítő igazsággá kiáltják ki, energiájukat elvonják saját belső fejlődésüktől, s a társasági fontoskodásra, térítésre, a másként gondolkodókkal való rivalizálásra használják. A rendszer öncéllá lesz és rögződik, ahelyett hogy megszabadulna a fixációtól. A csoport a kölcsönös önbizonyítások me­nedékhelye lesz. Kialakul egy tanítványi kör, amelynek ezotériája a mester szavainak konzumálásában merül ki. Így pedig az útból zsákutca lesz.

Eltekintve a nagyobb társaságok fent jelzett általános veszélyeitől, alapirányult­ságuk szerint minőségileg három csoportot különböztetünk meg:

1.

a tiszta fehér mágiát követő csoportok,

2.

a fekete mágia befolyása alatt álló csoportok,

3.

azok a csoportok, amelyek jelentéktelenségüknél fogva sem az egyik, sem a másik irányzatba nem sorolhatók.

Ha eltekintünk ez utóbbi, ezoterikus szempontból tökéletesen érdektelen cso­porttól, felmerül a kérdés, mely jegyek alapján különböztetjük meg egymástól a fehér és a fekete mágiát. A „fehér”, illetve a „fekete mágia” a mi szóhasználatunkban alap­vető polaritások szimbólumai, s attól függetlenül használjuk őket, hogy az érintett csoport magát ezekkel a fogalmakkal kapcsolatba hozta-e valaha vagy sem.

Ugyanezt a polaritást leírhatjuk azokkal a szavakkal is, hogy „bal” és „jobb olda­li” út. A két út ugyanannak a polaritásnak két fele, s ennyiben mindkettő jogosult – ezért itt szó sincs arról, hogy a „bal oldali” utat el akarnánk átkozni –, szükségünk van rá, mint olyan antagonisztikus ellentétre, amely a „helyes” utat megvilágítja ne­künk. Az egyes ember azonban döntés előtt áll, melyik irányt válassza, a fényét-e vagy a sötétségét. Ebben a kérdésben mindenki szabadon dönthet – választásának következményeit azonban teljes egészében viselnie kell, illetve el kell viselnie. A „bal oldali” ösvény hatalommal kecsegtet – a „jobb oldali ösvény” áldozatot kíván. Így a döntés sokak számára kézenfekvő.

Meg kell fontolnunk azonban, hogy minden a fényből született, ezért vissza is kell térnie a fénybe. A sötétség a fény hiánya. A bal oldali, sötét ösvény ezért semmi sajátos célhoz nem vezet, csak óriási kerülőút, amely végül mégis visszatér a fény birodalmába. Nem véletlenül asszociálnak ősidők óta az igazságról, a megismerésről, a megváltásról, megvilágosodásról a fényre, a hazugságról, a csalásról, tévedésről, betegségről, szenvedésről a sötétségre. A döntést mindenki maga hozza meg, mi itt csak azt hangsúlyozzuk, hogy mi az ezoterikus úton mindig a fény útját értjük, mert a másik tulajdonképpen nem is út, csak az út árnyéka.

Igen sok olyan szervezet és társaság működik, amelyik a sötét ösvény mellett kötelezte el magát, ezt persze hivatalosan a legkevésbé sem ismerik el. Ezért mielőtt valahova belépnénk, legjobb, ha bizonyos szempontokból ellenőrizzük a társaságot. A bal oldali sötét pólus tipikus jegyei: valamiféle hatalmi törekvés – legyen az akár a társaság nagysága, hittérítés vagy hasonlók –; kísérletek arra, hogy úgy kössenek ma­gukhoz embereket, hogy később nehéz vagy lehetetlen legyen számukra a kiválás; bármilyen drogfogyasztás.

A valódi ezotéria – amennyiben szervezett formában egyáltalán előfordul – nem akar mást, csak segíteni a kereső embernek, szolgálatára állni, ameddig csak szüksége van rá, ameddig tanácsot, segítséget kér. A valódi ezotéria a szabadság útját mutatja meg, és soha nem vezet függőséghez. A valódi ezotéria nehezen szervezhető, ezért nem is kellene feltétlenül nagy szervezetekben keresnünk. Hiszen az utat végül is mindenkinek magának kell megtennie. Ha valakinek segítségre van szüksége, meg fogja kapni, anélkül hogy keresésére indulna. Ahhoz, hogy segítséget kapjunk, ele­gendő, ha valóban szükségünk van rá.

Az okkult technikák értelméről

Sokféle, különböző hatékonyságú és veszélyességű úgynevezett okkult gyakorlat és technika létezik. Itt is érvényes a mértékletesség kívánalma, ne akarjuk előrehala­dásunkat azzal felgyorsítani, hogy egyidejűleg többféle technikát vetünk be. A leg­több gyakorlat nem önmagában értékes, akkor válik azzá, ha rendszeresen elvégez­zük. Nem annyira azon múlik, hogy fejen állunk-e, visszafojtjuk-e a lélegzetünket, vagy krumplit hámozunk – a sikert mindig a tudatosság foka dönti el.

Hiába gyakoroljuk hát a legszorgalmasabban a legeslegjobb és legtitkosabb tech­nikákat, teljesen hatástalanok maradnak, ha magatartásunktól elkülönítve végezzük őket, nem fogjuk fel hasonlat jellegüket, s ezért nem tudjuk átültetni őket életünk egyéb területeire. Goethe ezt mondta: „Hogyan is használhatna a bölcsek köve, ha hiányzik a kőhöz a bölcs?” Ugyanez fordítva is igaz, mert minden tevékenység meg­szentelhető – legyen az bármilyen egyszerű vagy banális –, ha tudatosan csináljuk, s ezzel értelmet adunk neki.

A rítus a makrokozmikus valóság tudatos mikrokozmikus leképezése. És ezért a legigényesebb gyakorlatnak azt tartom, ha mindennapi életünket rítussá nemesítjük. Ha le akarjuk győzni a polaritást, először is meg kell szüntetnünk az „ezoterikus gya­korlatok” és az úgynevezett „normális élet” közötti különbséget – másként az ezotéria hobbivá degradálódik.

Törekvéseinknek az a célja, hogy minden kézfogást, minden szót, minden tettet istentiszteletté nemesítsünk. Mi mást tesz az a mezei vi­rág, amelyik önzetlenül kínálja szépségét és árasztja illatát, mint szakadatlanul te­remtőjét dicséri? Vajon a madárdal és a tenger morajlása más-e, mint istentisztelet? Csak mi emberek gondoljuk, hogy örökösen fontosabb dolgunk van, s ezzel tetteink értelmét magukba a tettekbe helyezzük.

Az ezotéria és a menekülés a világ elől

Aki mindennapi életét rítussá alakítja, nem lesz kitéve annak a veszélynek, hogy az ezotéria a világ elől való menekvés eszközévé válik számára. Nem szabad, hogy az ezotéria eltávolítson bennünket a földi világtól, hanem segítenie kell abban, hogy földi létünket átlényegítsük, megváltsuk vele. Azok, akik megvetnek mindent, ami alsó, földi, anyagi természetű, és mint tisztátalant, sötétet, mocskosat kínosan kerül­nek – csak hogy a fenthez, a mennybélihez, a tisztához fordulhassanak –, veszélyes útra lépnek.

Számukra az ezotéria csak menekülést jelent egy olyan problematika elől, ame­lyet nem képesek kézben tartani. Az ezotéria sajnos éppen azokra az emberekre gya­korol különösen nagy hatást, akik a mindennapi élettel, az anyagi világ problémáival nem tudnak megbirkózni – ezért aztán ezoterikus körökben meglehetősen egyenlőtlen a viszony a valódi beavatottak és a világ elől menekülő neurotikusok között.

Dion Fortune igen pontosan fogalmazza meg ezt a problémát: „A misztikusnak először a formák szintjén kell betöltenie feladatát, s csak ezután húzódhat vissza a formák világából. Ha mohón ráveti magát a misztikus ösvényre, a káosz és nem a fény világába kerül. Aki természetétől fogva a misztikus ösvény követésére hajlik, annak ellenszenves a formák fegyelme, s túl nagy a kísértés, hogy a formák szintjén feladja az élettel való küzdelmet, s mielőtt arra megérett volna, felsőbb szintekre hú­zódjék vissza. A forma – edény, amely mindaddig körülveszi a folyékony tudatot, míg az meg nem szilárdul annyira, hogy ne tudjon szétfolyni többé. Ha túlságosan korán széttörjük az edényt, a tudat a formátlanba hull, ahogyan az agyag is szétesik, ha korán vesszük le róla az öntőformát. Ha egy misztikusnál szétesésre utaló jelek lépnek fel, tudjuk, hogy túlságosan korán törte szét az öntőformát, s hogy vissza kell térnie az anyag fegyelméhez, míg a forma világát el nem sajátítja.”

A forma világa úgy sajátítható el jól, ha ezoterikus törvények szerint kezdünk rá­kérdezni saját sorsunkra. Elsősorban ezt kívánja elősegíteni ez a könyv, ezért tekint­sük át még egyszer e gondolat alapstruktúráját.

Minden fáradozásunk célja az, hogy felébresszük az alvót, s megtanítsuk látni a valóságot. Aki engedi tudatát felébreszteni, s megtanulja, hogyan tartsa nyitva a sze­mét, az a valóság egyre újabb dimenzióit fogja felfedezni, amelyeket nem is sejtett, amíg aludt. A benne felébredt vágy a valóság egyre tökéletesebb megismerésére rá­bírja majd, hogy tudatát egyre jobban kitágítsa, s így a valóságot egyre több néző­pontból szemlélve fogadja be.

Ezen az úton az a legproblematikusabb jelenség, hogy tudatunk a polaritásokra hasadt valósággal találkozik. Csupa ellentét között találjuk magunkat – pedig milyen mélyen vágyódunk az egységre. Ha valaha is el akarjuk érni ezt az egységet, meg kell tanulnunk úgy egyesíteni magunkban a látszólagos ellentéteket, hogy azok fejlődé­sünk lépcsőfokaivá váljanak. Önmagunkat korlátolt tudatként éljük meg, ezt a korlá­tolt tudatot nevezzük „én”-nek – s ezzel szemben áll a külvilág, amelyet „nem én”­ként érzékelünk.

A bölcsek azt állítják, hogy az ember mint mikrokozmosz analógiája a makro­kozmosznak – így a „külső” a „belső” tükörképe. Ezek szerint az önismeret a világ megismeréséhez vezet, s a világ megismerése önmagunk megismeréséhez. Ezen a fokozaton kell megtanulnunk, hogy nem a külső körülmények áldozatai vagyunk – amint azt eddig hittük –, hanem létünk minősége teremti külső világunk minőségét.

Elsajátítjuk a rezonancia törvényének tudatos alkalmazását, és amint változunk, fokozatosan elég érettek leszünk ahhoz, amit külvilágunkban érzékelni és megélni szeretnénk. Szükségképpen megbékélünk mindennel, ami van, s felfedezzük, hogy minden úgy jó, ahogy van.

A megbékéléssel azonban új dimenziók nyílnak meg előttünk, új összefüggések, amelyek rejtve maradnak azok előtt, akik feleselnek a valósággal. Szemünk megszű­nik a világot horizontális szintekben látni, s felfedezi, hogy ezeket a szinteket függő­leges princípiumláncok szövik át. Mivel minden jelenség csak valamely ősprincípium meghatározott kifejeződése, egyszerre csak az egész jelenségvilág e magasabb való­ság hasonlataként jelenik meg előttünk, és lassan megértjük, mit is akart kifejezni Hermész Triszmegisztosz a következő szavakkal: „Amint fenn, úgy lenn.”

Akárhová nézzünk is, semmi sincs nyugalomban, minden folyik, változik, módo­sul: s mivel ez a szakadatlan változás célirányosnak tűnik fel előttünk, fejlődésnek, evolúciónak nevezzük. Fejlődés azonban csak tanulási folyamatokon keresztül jöhet létre – a tanulási folyamatok viszont problémamegoldásokhoz kötődnek. Így végül is a problémában ismerhetjük fel minden fejlődés motorját, s így fogjuk fel, hogy min­den probléma kihívás, s hogy cselekedve kell átélnünk ahhoz, hogy megoldhassuk, s megválthassuk „problémásságától”.

Hazatérés

A kereső ember számára az anonim sors, amelynek vak véletlenszerűségétől az emberiség annyira reszket, egyáltalán nem anonim. Feltárulnak törvényszerűségei, és kiderül, hogy a sors az az instancia, amely gondoskodik róla, hogy minden lény be­járja előírt pályáját. Az ellenségünknek vélt sorsból partner lesz, méghozzá olyan partner, amelyik megakadályozza, hogy merő lustaságból kikapcsolódjunk az evolú­cióból. Minél jobban vonakodunk attól, hogy valamely problémát tanulás révén meg­váltsunk „problémásságától”, minél inkább ellenállunk saját sorsunknak, annál in­kább meg fogjuk ismerni sorsunk negatív aspektusát, a szenvedést.

A szenvedést az a súrlódás okozza, amely a törvényszerűen előírt pálya és az egyes személy mozgásiránya között jön létre. A szenvedés csak úgy válik felesleges­sé, ha igyekszünk saját pályánkat egyre jobban kiismerni, s önszántunkból követni. Csak az nem éli meg kényszernek a törvényt, aki alá tudja rendelni magát neki. Csak annak nyílik meg a totális szabadság, aki megtalálja a helyét a kozmosz rendjében, és maga is összeolvad a törvénnyel.

Ehhez az szükséges, hogy legyőzzük az ego hatalmi igényeit. A hatalomvágy az emberiség legfőbb ellensége, s a tetejében egyre rafináltabban álcázza magát. A ha­talom ellenpólusa az alázat vagy a szeretet. A szeretet az egyetlen, ami a lét minden területén képes legyőzni az én és a nem én közötti polaritást. Csak a szeretet ereje tudja az alacsonyrendűt magasrendűvé változtatni, a szeretet transzmutációra, így átváltoztatásra képes. Küzdelemre küzdelem, gyűlöletre gyűlölet, nyomásra ellen­nyomás a válasz. A szeretetben megmutatkozik, hogy a gyenge valójában erős, az alázatos pedig hatalmas.

A tarot huszonkét lapja közül a tizenegyedik van a középpontban, az Erő, képén egy rózsáktól körülölelt, vékony asszonyt látunk, aki puszta kézzel fogja be egy vad oroszlán száját. Ez a lap a szeretet erejét és hatalmát szimbolizálja, amit a világ semmilyen külső hatalma sem győzhet le. Aki megvalósítja a szolgálat és az alázat hatalmát, nagy lépést tesz útján előre. A szeretet legyőzi az ellentétek polaritását, s visszavezeti az embert a tudatnak abba az egységébe, amelyből egykoron a paradi­csomi bűnbe zuhant.

Az ember még androgün lény volt, s a paradicsomi egység tökéletességében élt, amikor hallgatott a kígyó kísértésére, mert meg akarta tudni, mi jó, mi rossz. Így le­szakadt az egységről, s most tudja, mi jó, mi rossz. A megismerés azonban méreggé vált számára, ezért csakis a megismerés lehet a gyógyszer számára: mert „similia similibus curantur”. Az ember szenved a megismerés polaritásától, s gyógyulásban reménykedik. Az emberi lét alapvetően beteg. A betegség az ember esélye, mert csak azt lehet gyógyítani, aki beteg – s csak az képes a gyógyulásra is. A betegség mikrokozmikus bűnbeesés, meghasonlás Istennel – a gyógyulás: Istennel való meg­békélés. Az úgynevezett gyógyító műveletek csak formális körülményeket biztosíta­nak ehhez a folyamathoz.

Nem úgy kell felfognunk tehát a betegséget és a szenvedést, mint zavaró körül­ményeket az életünkben, amelyeket mindenáron el kell kerülnünk. Amikor átéljük és megszenvedjük őket, voltaképpen az első lépéseket tesszük a szabadulás felé, hogy megpillanthassuk a mélységben felvillanó fényt. Az eredendő bűn a betegség sze­mélytelen aspektusa, a karma pedig a személyes.

A tudatos élet lehetőséget ad arra, hogy karmánkból egyre többet megoldjunk és ledolgozzunk, és hogy ugyanakkor újabb karmikus terheket ne vegyünk magunkra. A személyes és a személytelen bűn találkozási pontján a betegség gyógyulásba csap át.

Csak az fogja felfedezni az élet értelmét, aki képes vállalni a teljes felelősséget mindazért, amit átél és ami történik vele. Korunk betegsége az, hogy nem találjuk az élet értelmét, s ez gyökértelenné tesz bennünket a kozmoszban. Ezzel fizetünk azért, hogy meg akartunk szabadulni a felelősségtől.

Aki viseli a felelősséget sorsáért, önmagát az univerzum törvényszerűségeibe ágyazva éli meg, megszabadul szorongásaitól – mert megtalálja a visszakapcsolást az ősalapokhoz. A religio tartalma eredetileg éppen ez a visszakapcsolás. Csak akkor ismerhetjük fel célunkat, ha ismerjük eredetünket.

A cél a tökéletesség. A tökéletes­ség az egység kifejezése. Az egység neve: Isten.

/Thorwald Dethlefsen: A sors mint esély/