Ezotéria mint a valóság szemléletének tudománytalan módja

A véletlen azoknak ad nyugovást,
akik bedőlnek a sivár mesének
s szívük szerint elválasztanák a kozmosztól az istenit,
a mélyértelműt, azt, ami kijelöli a Teremtmények célját, mondván, hogy a mindenség túl van az emberi értelmen és teljesen magától jött létre.
/Herbert Fritsche/


Századunk gondolkodását az ún. természettudományos világkép határozza meg. A „tudományos” jelző olyan kritériummá vált, amellyel bármely megállapítás, elmé­let vagy gondolat helyessége mérhető. Valamennyien tudományos kategóriákban gondolkodunk olyan területeken is, amelyeknek tulajdonképpen a tudományhoz semmi köze sincsen. Így magas fokú „tudományhívővé” válunk anélkül, hogy tudatá­ban lennénk a szó képtelenségének.
A tudományos munkának az a célja, hogy gondolatilag áthatoljon a valóságon, s törvényszerűségek felfedezésével rendet teremtsen a megjelenési formák sokfélesége között. E célból olyan elméleteket alkot, amelyek a valóságot a lehető legjobban fel­fogják.
Minden elmélet szerzője saját tudatállapotáról ad képet az elmélet megszületésé­nek időpontjában. A folyamatos kutatás során a tudatállapot is továbbfejlődik, s a korábbi elméletek nemsokára szűkösnek bizonyulnak; szükségessé válik egy újabb és átfogóbb elmélet, és így tovább. Törvényszerű tehát, hogy az emberiség egyre fejlő­dő, egyre táguló tudata előbb vagy utóbb minden elméleten túlnőjön, s új felismeré­seket fogadjon be. A ma igazsága ugyanis a holnap tévedése.

E megállapításunkat hathatósan alátámasztja, ha egy pillantást vetünk a tudo­mány történetére.
A tudomány története az emberi tévedések története. Semmi okunk rá, hogy emi­att szégyenkezzünk, mindenki tudja, hogy legjobban saját hibáinkból tanulunk. Min­debben csak az a groteszk, hogy valamennyi új generáció egészen biztos benne: a tévedéseket mindig a múltban követték el, az ő koruk viszont az abszolút és végleges igazságot találja fel. Ez az a pont, amelyen a tudományba vetett hit könnyedén felül­múlja bármilyen vallásos szekta hitének erejét.
Megdöbbentően hasonlít a vallásos fanatizmushoz az a magatartás is, amelyet a tudományos élet azokkal szemben tanúsít, akik valamilyen új szemlélet birtokában kétségbe vonják az adott kor „általános érvényű” igazságait. Egyik legfőbb gyenge­ségünk, hogy gondolatilag rögződünk, s utolsó leheletünkig minden erőnkkel védjük álláspontunkat. Csakhogy a tudomány esetében különösen izgalmas az a diszkrepan­cia, amely a valóság és a gyanúsan zajosan hangoztatott objektivitás között megfi­gyelhető.

A tudományos munka a látható világ kutatásával kezdődött. A látható világ szá­munkra anyagként jelentkezik – ennek megfelelően a tudomány is az anyag feltét­eleihez igazította munkamódszereit. Ez minden bizonnyal így helyes – mindazonáltal csak addig, ameddig a kutatás ténylegesen és kizárólag az anyagra vonatkozik. Az így születő eredmények legjobb esetben is csak az anyagra lehetnek érvényesek. Itt ütkö­zünk abba a két alapvető hibába, amelyek feljogosítanak bennünket arra, hogy a tu­domány kizárólagossági igényével szemben kifejezésre juttassuk kételyeinket:

1.
A tudomány munkamódszereit tudatosan az anyag kutatásának követelmé­nyeihez igazították – ezt a módszert azonban manapság öntudatlanul alkalmazzák, s kiterjesztik azokra a területekre is, amelyek nincsenek feltétlenül kapcsolatban az anyaggal.

2.
Az l. pontból arra következtetnek, hogy csak az anyaggal lehet foglalkozni, hogy csak ez mérhető, tehát az anyagon kívül nincsen semmi.


Ezt az ördögi kört csak úgy szakíthatjuk meg, ha felismerjük saját módszereink korlátait, vagy pedig adekvát, ám a tudományos gondolkodás számára szokatlan módszerekkel közeledünk a nem anyagi természetű jelenségekhez. Alighanem meg­érett az idő arra, hogy ezt a lépést megtegyük. Egyre nő azoknak a száma, akik a va­lóságot illetően már nem akarják átengedni a terepet a kizárólagosságra igényt tartó tudománynak. Ennek jogosultságát – többek között – az alábbi kérdésekben fogal­mazhatjuk meg:
Vajon a tudomány – a technika területén kétségbevonhatatlanul elért sikereivel
együtt – boldogabbá tette-e az emberiséget? Képes-e a tudomány segítséget nyújtani az emberi problémák megoldásában? Meg tudja-e válaszolni azokat a legbensőbb emberi kérdéseket, amelyek az em­beri létezésre vonatkoznak?

Vajon az emberi tudat fejlődése lépést tartott-e a külső technikai fejlődéssel?
A válasz a fenti kérdésekre egyértelmű és megrázó – sikernek nyoma sincs. Mi­nél több olyan segédeszközt talál fel az ember, amellyel időt takaríthat meg, annál kevesebb ideje van. Az úgynevezett modern orvostudománynak egyetlen százalékkal sem sikerül csökkentenie a betegséget a világban. Ne hagyjuk magunkat megtévesz­teni azoktól a statisztikáktól, amelyek a fertőzéses megbetegedések vagy a csecsemő­halálozás csökkenését bizonyítják, mert ugyanakkor nem szólnak arról, mely beteg­ségek váltak gyakoribbá, vagy melyek azok, amelyek éppen a vizsgált időszakban keletkeztek.

Az orvosi statisztikáknak is csak akkor lenne értelme, ha a „betegséget” mint olyat mérnék, s nem egymástól elkülönítve vizsgálnák annak különféle megjelenési formáit. Napjainkban például jelentősen növekszik a pszichés megbetegedések szá­ma, úgy látszik, ezeket még nem sikerült olyan eredményesen elnyomni, mint egyes szomatikus tüneteket.
Mindazzal, amit eddig elmondtunk, nem annyira a tudomány bírálata volt a cé­lunk, inkább csak azt akartuk bemutatni, hogy a továbbiakban szükségképpen és jog-gal folyamodunk egy, a tudományos gondolkodással polárisan ellentétes módszerhez, ez a módszer pedig az ezotéria fogalomköréhez tartozik. Eredetileg az ezotéria és a titkos tanok, a bölcsesség tana, az okkultizmus stb. – azonos fogalmak. Ezek a fo­galmak azonban jó ideje téves elképzeléseket váltanak ki. Ennek a könyvnek az a feladata, hogy lépésről lépésre bevezessen az ezoterikus gondolkodás rendszerébe.


Az ezoterikus világkép

A tudomány kizárólag funkcionálisan gondolkodik. Ez olyan magától értetődő számunkra, hogy csodálkozva kérdezzük, egyáltalán hogyan lehetne gondolkodni még anélkül, hogy utat ne nyitnánk a zabolátlan fantáziának. Az ezotéria tartalomban gondolkodik, ez azt jelenti, hogy nemcsak a valóság „hogyan”-jára, hanem mindene­kelőtt „miért”-jére kérdez rá. Ez a miért a dolgok értelmére vonatkozik, s így nem más, mint a tulajdonképpeni összekötő kapocs a megjelenési formák világa és az ember között.

A dolgok értelme mint igazság azonban mindig csak az egyes ember számára nyilvánulhat meg, ezért nélkülöz minden nyilvánosságot. Az ezotéria tehát aszociális. A tudománynak az a követelménye önmagával szemben, hogy mindenki számára megközelíthető legyen. Aki elég tehetséges, megfelelő mennyiségű szorgalom be­fektetésével a tudományt elsajátíthatja. A tudomány átadható. A tudás nem. A tudást sajnos gyakran összekeverjük olyan felhalmozott ismeretekkel, amelyek teljességgel érdektelenek, céltalanok. Ez utóbbi átadható, a valódi tudást azonban szorgalommal sohasem érhetjük el, csak olyan teljességgel személyes, individuális megismerési aktussal, amely metafizikus természetű, s amely nagyvonalúan nem vesz tudomást a tömegek azon követeléséről, hogy „a tudás legyen mindenkié”. A valódi tudás min­dig saját tapasztalatunk eredménye, sem átvenni, sem továbbadni nem lehet.

Amit másoktól veszek át, azt csak hihetem, de sohasem tudhatom. Az sem szá­mít, jó okom van-e arra, hogy valamiben higgyek vagy sem. Hinni annyi, mint nem tudni. Ezen a valószínűség-számítások sem változtathatnak. Ebből a szempontból a természettudomány olyan hitközösségnek tűnik, amely a felismerhetetlenségig újra­rágja néhány valóban tudó ember tudásának morzsáit.

Mindezzel semmiképpen sem szeretnénk leértékelni a hitet, hiszen a hit a tudás elérésének legfőbb előfeltétele. A hit alapvetően azt jelenti, hogy lehetségesnek tar­tunk valamit; márpedig azt, amit nem tartunk lehetségesnek, nem tapasztalhatjuk meg. A hit és a tudás két különböző fokozat, amelyek kölcsönösen feltételezik egy­mást, mindkettőnek megvan a maga jogosultsága, de nem szabad összekeverni őket egymással.

Miként a tudás mindig az egyes emberé volt, az ezotéria is csak a keveseké. Ezek a kevesek – akik a megismerés keskeny ösvényét járták, hogy tudóvá váljanak – al­kotják az ezoterikusok körét, az úgynevezett „belső kört” (esoteros görögül annyit jelent: belső). Ezt a kicsiny belső kört a lényegesen nagyobb exoterikusok köre veszi körül, a külső kör (exoteros görögül annyit jelent: külső). Később, a polaritás törvé­nyének vizsgálata során világosabbá válik majd számunkra, hogy e két kör feltételezi egymást, s hogy egzisztenciáját mindkettő a másik pólusnak köszönheti.
Ebből a tudásból az következik, hogy az ezoterikus kör sosem akarja meghódíta­ni a világot. A valódi ezotéria működése rejtőzködő; több fáradságot fordít arra, hogy létét homályban tartsa, mint amennyit tagtoborzásra áldoz. Így minden olyan egyesü­lés vagy társaság, amely növekedésén s taglétszámának gyarapodásán fáradozik, csalhatatlanul bebizonyítja – árulkodjék a neve vagy a hirdetésének szövege akár az ellenkezőjéről –, hogy esetében nem valódi ezoterikus közösségről van szó. Az ezo­terikus titoktartásnak semmi köze a titokzatoskodáshoz, ez a titoktartás a dolog ter­mészetéből kényszerűen adódik. Az ezoterikus tanok minden további külső tevé­kenység nélkül is titkosak. Egy ember csak akkor ismerhet fel és tehet a maga számá­ra hasznossá valamilyen tudást, ha tudatállapota megfelel e tudás szintjének. Egy, a fizikában képzetlen ember nem ismerheti fel egy fizikai törvény jelentőségét, tehát számára az akkor is semmitmondó, ha egyébként korszakalkotó jelentőségű. A tör­vény a fizikába be nem avatottak előtt titok marad. Ezért el sem kell rejteni. A törvé­nyek felismerése csak azt viheti előre, aki magas fokon magáévá tette a fizika tudo­mányát. Ugyanígy van ez az ezoterikus tudással, vagy ahogyan nevezik, a titkos ta­nokkal is.

Az ezoterikus tudás rejtjelezett formájában mindenki számára hozzáférhető, a tu­datlan mégsem meríthet belőle. A tömegek nem ismerik a szimbólumok értékét, ha­szontalannak és értelmetlennek tartják őket. Először meg kell tanulnunk használni a szemünket ahhoz, hogy képesek legyünk látni. („És a világosság a sötétségben fény­lik, de a sötétség nem fogadta be azt.” János ev. 1, 5.)

Ha nem tudok kottát olvasni, ez nem jogosít fel arra, hogy azt követeljem a zene­szerzőtől, használjon műve leírására betűket vagy számokat, mert azokat ismerem. Ilyenkor el kell döntenem, hogy vagy veszem a fáradságot, és megtanulok kottát ol­vasni, vagy pedig örökre lemondok a zene mélyebb megértéséről. Ugyanígy van ez az ezotériával is. A tudóknak nem az a feladatuk, hogy a tudatlanok megértőképességéhez igazodjanak, hanem az, hogy készek legyenek segítséget nyúj­tani azoknak, akik kérik ezt a segítséget. „Kérjetek és adatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek.” (Máté ev. 7, 7.)

Iménti hasonlatainkkal azt kívántuk bemutatni, hogy az ezotéria nem olyanfajta tudás, mint az, amelyet szorgalommal elsajátíthatunk. Az ezotéria nem valamiféle gyűjtőfogalma dátumoknak, tényeknek vagy törvényeknek, amelyeket csak meg kell tanulnunk ahhoz, hogy tudjunk.
Az ezotéria út, még inkább ösvény. Minden út valamilyen célhoz vezet. Vegyük konkrét példaként a Münchenből Bécsbe vezető utat. Ezt az utat a térképen pontosan megnézhetjük, kiszámolhatjuk, hány kilométer, megfelelő könyvekből utánaolvashatunk, képeket nézhetünk az út mentén fekvő városokról, beszélhetünk olyanokkal, akik utaztak már ezen az úton, és így tovább.

Lehet, hogy igen izgalmas és érdekes a München-Bécs útvonallal való foglalko­zás, de egyet semmiképpen sem érünk el vele: a célt, Bécset. Ha egyáltalán el akarjuk érni, útnak kell indulnunk, mozgásba kell lendülnünk, meg kell tennünk ezt az utat. Lehetséges, hogy előzetes tájékozódásunk, információink hasznosnak bizonyulnak, de semmilyen elmélet sem helyettesítheti az út megtételét. Ezzel a példával az ezotéria mint út s a puszta ténygyűjtés különbségét akartuk megvilágítani. Az ezotéria olyan célhoz vezet, amelyet csak akkor érhetünk el, ha útra kelünk.

Ezt tévesztik szem elől azok az embertársaink, akik, bár teli torokból hirdetik, hogy az ezoterikus világkép mellett állnak, de még fél lábbal sem léptek rá az ezotéria útjára. Ezen az úton járni azt jelenti, hogy felismeréseinket, még a legkiseb­bet is, azonnal át kell helyeznünk a valóságba. Saját életünket, a dolgok átélését, ma­gatartásunkat folyamatosan változtatjuk, így magunk is változunk, megújulunk. Rö­viden: az ezotéria maga a fejlődés.

Felismeréseinket tehát szükségképpen át kell ültetnünk a valóságba; ez azt jelen­ti, hogy az ezoterikus tanok köteleznek. A funkcionális tudományok nem kötelezik semmire művelőiket. Egy vegyész manapság szenzációs felfedezést tehet, ugyanak­kor nyugodtan verheti a feleségét, pereskedhet a bátyjával, szidhatja a társadalmat és így tovább. Kémiai felfedezése nem érinti életét és magatartását. Teljesen másként van ez a legcsekélyebb ezoterikus „felfedezés” esetén. Ennek közvetlen hatása van a lét minden területére, ez szükségképpen megváltoztatja a világhoz való viszonyunkat, egyes szokásainkat azonnal hatálytalanítja. Ha valaki például valóban megértette, mi az asztrológia, az soha többé nem fogja a külvilágban keresni a vétkest, nem fog pe­reskedni és így tovább. (Hangsúlyozzuk, hogy az asztrológia üzletszerű művelése és az asztrológia valódi megértése két nagyon különböző dolog. Sajnos, e kettő ritkán esik egybe.)
Az exoterikus külvilág azért harcol olyan szenvedélyesen az ezoterikus igazsá­gok átszivárgása ellen, mert tudat alatt pontosan érzi, hogy az ezoterikus út kötelez.
Az emberek szívesen elfogadnak minden új felfedezést, amíg az funkcionális jellegű, s így semmire sem kötelez.
Egy ideje ezt a konfliktust a parapszichológia nevű trükk segítségével próbáljuk meg kicselezni. A parapszichológia az ezoterikus világképből fakadó követelmények élét szeretné lefaragni – a tudomány steril módszereivel. Az archívumok megtelnek szignifikációs számításokkal, de ez az embereket – hál' istennek – nem változtatja meg. A parapszichológia hazug és gyáva, mert még ahhoz sincs bátorsága, hogy tisztán materialisztikus tudományt műveljen, s így egyszerűen megtagadja a nem materiális jelenségeket. Képességei azonban ahhoz sem elegendők, hogy felismeré­seihez tartsa magát, s levonja belolük a konzekvenciákat. A parapszichológia egy­folytában szaglászik, s a „kiszaglászottról” vitatkozik, de sohasem mer semmibe „beleharapni”. A sors iróniája, hogy mindenki önmagáról mond ítéletet: a parapszic­hológia névválasztás (görögül a para azt jelenti: mellé) is azt fejezi ki, hogy e „tu­domány” művelői elmennek a pszichológia mellett.


Az ezotéria mint út

Miután meglehetősen világosan elhatároltuk magunkat mind a tudománytól, mind a parapszichológiától, forduljunk végre az ezoterikus út felé. Ennek az útnak a célja az emberi teljesség, a bölcsesség megtalálása, a polaritás legyőzése, az Istennel való egyesülés; az Unio Mystica, a kémiai menyegző, a kozmikus tudat elérése. Ezek a fogalmak az emberi út végcélját próbálják körülírni. Meglehet, ezek a kifejezések most még frázisnak hatnak, de remélem, a következőkben egyre több tartalommal telnek majd meg.
Ahhoz, hogy ezt a célt elérjük, meg kell ismernünk az univerzum törvényeit, s meg kell tanulnunk, hogyan értsük meg őket. Gyarapodó felismeréseink nyomán meg kell változnunk, tudatosabbá kell válnunk, hogy valódi feladatunkat és célunkat vilá­gosabban megértsük. Igen hasznos, ha egy ilyen úton vannak tájékozódási pontok, útmutatók és útjelző táblák, amelyek az egyes kereszteződésekben felvilágosítanak, eligazítanak bennünket, hogy merre is menjünk tovább. Ilyen segédeszközök az ezo­terikus technikák és diszciplínák, sok van mindkettőből. Említsük meg példaként itt a legfontosabbakat: asztrológia, kabbala, tarot, alkímia, mágia, jóga, meditáció, Ji Csing. Ezek a diszciplínák azonban semmiképpen sem öncélúak, hanem a tájékozó­dásban segítenek, útmutatók utunkon.

Gyakran esünk abba a hibába, hogy leragadunk egy útjelzőnél, ahelyett, hogy utunkat követnénk. Ezt teszik azok, akik csak az asztrológiára, vagy csak az ingára esküsznek. Van egy sereg olyan specialista, aki azt képzeli, hogy saját területén már meg is találta a kulcsot a világ problémáinak megoldásához. Ezek az emberek, saj­nos, megrekednek kedvenc útmutatójuknál, és így saját magukat akadályozzák abban, hogy az úton továbbhaladjanak. Pedig az ezoterikus diszciplínák feladata éppen az, hogy a régi rögződésektől megszabadítsanak: csak hogy éppen ők igen gyakran vá­lasztott útmutatójukhoz tapadnak. Azt hiszik tehát, hogy továbbjutottak, s nem veszik észre, hogy csak a rögződés tárgya változott meg.
Ehelyütt szóljunk még az ezotéria keleti és nyugati technikáiról. Minden ezoteri­kus fejlődés végpontja az igazság megismerése. Igazság csak egy van. Ennek az iga­zságnak az elérését a különböző korokban és kultúrákban különböző módszerek szolgálták. Ezek – segédeszközként – egyformán jók és használhatók. Ennek ellenére azt kell mondanunk: mindenki saját kultúrája rendszereihez és szimbólumaihoz áll a legközelebb. Egy nyugati ember számára sokkal nehezebb s rendszerint jóval tovább is tart a Kelet útmutatásait követve célhoz érni.
Ezt csak azért említem meg, mert napjainkban nagyon divatosak a keleti vallások és ezoterikus rendszerek. Ezért aztán nehéz észrevenni, milyen gazdag a választék itt Nyugaton ezoterikus módszerekből. Pedig ezeknek megvan az az előnyük, hogy job-ban alkalmazkodnak gondolkodás- és életmódunkhoz.

Ezért támaszkodom, csaknem minden munkámban, kizárólag a nyugati ezotéria négy nagy oszlopára: az asztrológiára, a kabbalára, az alkímiára és a mágiára. Ezeket többnyire magasrendű tudományokként tartják számon, amelyekből az idők során olyan másodrendű tudományok fejlődtek ki, mint az asztronómia, a kémia stb.

Az ezotéria egyidős az emberiséggel. Mindig volt és mindig lesz. Kezdettől fog­va őrzi mindazt a tudást, ami az emberek számára az univerzumról hozzáférhető. Tanításai függetlenek az időtől, sosem kell korrigálni, vagy modernizálni őket, hiszen nem öregszenek el.
A modern tudomány nem érti, hogy minden tudás mindig jelen van. Abban a tévhitben él, hogy minden felfedezéssel közelebb kerülünk az igazsághoz, s csak idő kérdése, mikor fogunk „mindent” tudni.

Ezoterikus szemmel nézve mindez éppen fordítva van. A tudás mindig jelen van, de az embernek kell fejlődnie ahhoz, hogy felismerhesse. Lássunk egy példát: Homé­rosz költeményei igen régóta megvannak, de a gyermeknek, tanulnia kell az iskolá­ban, és lassan odáig fejlődnie, hogy e költeményeket képes legyen elolvasni és meg­érteni. A gyermek számára nincs jelentősége annak, hányan olvasták előtte Homé­roszt, ő először olvassa, pedig évezredek óta olvasható.


A hermetikus filozófia

Ha a valóságot egy körrel ábrázoljuk, akkor azt mondhatjuk: a tudomány ezt a kört cikkekre osztja, speciális tárgyakra (mint orvostudomány, fizika, kémia, biológia stb.). Azt reméli, hogy a speciális területen folytatott kutatások egyszer majd elérkez­nek a kör középpontjába. Ez az eredeti cél azonban egyre elérhetetlenebb messzeség­be kerül, mert a magas fokú specializáció mind jobban és jobban megnehezíti az in­terdiszciplináris megértést.
Az ezoterikus foglalatosság nem a kör kerületén, hanem a centrumában kezdő­dik. Az ezotéria az egyetemes törvényszerűségeket vizsgálja – ha ezeket felismertük, már csak rá kell vetítenünk őket a kör egyes cikkeire, vagyis a speciális területekre. A specialistát zavarja az ilyen tudás, mert minden területre vonatkozik, s képes minden sajátos részletet adekvát módon beilleszteni a valóság egészébe.

Az ezoterikus gondolkodás a hermetikus filozófia alapelvét követi. A hermetikus filozófiát az ezotéria ősatyjáról nevezték el, akit így hívtak: Hermész Triszmegisztosz. Ez a „háromszorosan is nagy Hermész” beavatott volt és pap Egyiptomban, pontos életútja a történelem homályába vész. Tizenöt tézisét zöld, ke­leti korundból készített táblára írta fel: ez minden bölcsességek kvintesszenciája. A tábla, melynek jó ideje nyoma veszett, Tabula smaragdina néven vonult be a történe­lembe. Ennek a smaragdtáblának a szövege így hangzik:


HERMÉSZ TRISZMEGISZTOSZ: TABULA SMARAGDINA

l. Való, hazugság nélkül, biztos és igaz.

2.
Az, ami lenn van, ugyanaz, mint ami fenn van, és ami fenn van, ugyanaz, ami lenn van. Így érted meg az egyetlen csodát.

3.
És ahogy minden dolog az Egytől származott, az Egy gondolatból; úgy, elfo­gadva azt, lett minden teremtett dolog.

4.
Apja a Nap, anyja a Hold.

5.
A szél hordozta méhében.

6.
Dajkája a föld.

7.
Ez a világ első anyagának forrása.

8.
Ereje tökéletes, ha a földbe visszafordul.

9.
Válaszd el a földet a tűztől, a durvát a finomtól, gyengéden, hozzáértéssel.

10.
A földről az égbe száll, aztán pedig a földre, befogadja a magasabb és az ala­csonyabb erőket. Így éred el a világ legnagyobb dicsőségét. Ettől kezdve me­nekül előled minden sötétség.

11.
Ez a nagy erő erejének ereje: mert minden légneműt legyőz, és minden szilár­dat áthat.

12.
Így teremtették a világot.

13.
Annak, ami ezt a módszert követi, eredménye csodálatos lesz.

14.
Ezért hívnak Hermész Triszmegisztosznak, mert a világ tudásának három ré­sze birtokomban van.

15.
Amit a Nap műveleteiről mondtam, befejeztem.

(Hamvas Béla fordítása)


Tudom, hogy első látásra milyen semmitmondó lehet ez a szöveg a modern em­ber számára. Ez azonban nem a szöveg hibája, hanem megértőképességünké. E tize­nöt tézis összefoglalja mindazt a tudást, ami az ember számára valaha is hozzáférhető volt: egyszerre írja le az univerzum teremtését és az alkimista bölcsek kövének előál­lítását. Annak a számára, aki teljességében megérti ezt a szöveget, fölöslegessé vál­nak a könyvtárak, birtokában lesz a bölcsesség egésze, „amiből semmi sem hiányzik: teljes és egész”.

Biztosan vannak, akiknek ezek a megállapítások fantasztikus rajongásnak tűn­nek, s ez elegendő ok lesz számukra, hogy az ezotéria iránti érdeklődésüket ismét egy életre feladják. Aki azonban veszi a fáradságot, és tanulmányok útján egyre mélyeb­ben behatol a hermetikus nyelv és szimbolika rejtelmeibe, egyszer talán maga is átél­heti e szöveg jelentőségét.


Az analógia törvénye: amint fenn, úgy lenn
Pillanatnyilag csak a kettes számú tézissel foglalkozunk, amely így szól: „Az, ami lenn van, ugyanaz, mint ami fenn van, és ami fenn van, ugyanaz, ami lenn van. Így érted meg az egyetlen csodát.” Ez a tézis, melyet többnyire rövidítve idéznek: „amint fenn, úgy lenn”, a hermetikus filozófia kulcsa. Az a feltételezés áll mögötte, hogy az univerzumban mindenütt, fenn és lenn, „az égben és a földön”, makrokozmikus és mikrokozmikus szinten, tehát a megjelenési formák minden szintjén ugyanazok a törvények uralkodnak.

Például az érzékelés esetében: a kontinuumnak mindig csak egy darabját ismer­hetjük meg, a fényspektrumnak csak kis részét látjuk, csak meghatározott területen belül halljuk a hangfrekvenciákat. Egyes állatok olyan hangokat vagy színeket is ké­pesek észlelni, amelyekre az ember segédeszközök nélkül képtelen. Ugyanígy van ez a képzelőerővel is. Csak közepes nagyságú dimenziók elképzelésére vagyunk képe­sek – ha valami túl kicsi vagy túl nagy, fogalmilag még gyakran ki tudjuk fejezni, elképzelnünk azonban lehetetlen.
Manapság tudjuk például, hogy egy vasdarab szinte kizárólag köztes terekből áll, amelyek körül atomrészecskék köröznek. A szilárd részecskék közti távolságok relá­ciója megfelel az égitestek közötti távolságok relációjának a naprendszerben. Bármi­lyen pontosan tudjuk is mindezt, egy masszív vastömb megpillantásakor mégis nehe­zen tudjuk elképzelni.

Képzelőerőnk számára a vírus – mint önálló organizmus – túl kicsi, tízmillió fényév távolság pedig túl nagy. Megismerésünk rá van utalva, az emberi, a „közepes” nagyságrendre. Minden, ami ez alatt vagy e fölött van, csak segédeszközzel, vagy többnyire még azzal sem megközelíthető.

Ezen a problémán segít át bennünket az „amint fenn, úgy lenn” zseniális formu­lája. Ennek alapján ugyanis lehetőségünk nyílik rá, hogy a törvények szemléletét és kutatását az általunk megközelíthető területre korlátozzuk, majd az ezúton nyert ta­pasztalatokat analóg módon átvigyük a számunkra megközelíthetetlen szintekre is. Ez az analógiás gondolkodás teszi lehetővé az ember számára az univerzum korlátlan felfogását. Az analógiás gondolkodás nem kauzális gondolkodás, ezért napjainkban szokatlannak tűnik. Később még konkrétan megvizsgáljuk ezt az asztrológia terüle­tén.

Az „amint fenn, úgy lenn” analógiája csak akkor jogosult, ha képesek vagyunk felismerni az univerzum teljességét mint kozmoszt. (Kosmos görögül annyit jelent: rend.) A kozmosz viszonytörvények uralma alatt áll, a véletlennek nincs helye benne.
A véletlen, mint kiszámíthatatlan s nem törvényszerű esemény, minden kozmoszt káosszá változtat. Ha létrehozunk egy komputert, akkor egy kis kozmosz keletkezik: hiszen különféle törvényszerűségek alapján konstruáljuk meg, s működése is e törvé­nyek betartásától függ. Ha a kapcsolási körbe szándékosan néhány olyan tranzisztort, kondenzátort vagy ellenállást forrasztunk, amelyek nem tartoznak a törvényszerű kapcsolási tervbe, akkor ezek a beépített véletlenreprezentánsok a teljes kozmoszt káosszá változtatják, a komputer nem üzemeltethető többé rendeltetésszerűen. Ugya­nez érvényes világunkra is, mely már az első véletlen bekövetkeztével megszűnne létezni.

Többnyire a tudomány is a természet törvényszerűségeire támaszkodik, mégsem riad vissza attól, hogy ugyanakkor a véletlen fogalmát is beépítse rendszerébe. Ha egy bizonyos magasságból elejtünk egy követ, akkor az nem véletlenül, hanem tör­vényszerűen fog leesni. Ha ez a kő történetesen X. úr fejére esik, akkor X. úrnak ép­pígy nem véletlenül, hanem törvényszerűen esett a kő a fejére. Sem a tény nem vé­letlen, az ugyanis, hogy X. úr fejére esett egy kő, sem az az időpont, amelyben ez történt. Nem véletlenül beteg az ember, nem üti el véletlenül az autó, nem véletlenül születik szegény vagy gazdag szülők gyermekének, és így tovább.

Még egyszer: véletlen nem létezik. Minden esemény mögött egy törvény áll. El-sőre nem mindig felismerhető számunkra ez a törvény. Ez azonban nem jogosít fel bennünket arra, hogy a törvény létét tagadjuk. A kövek akkor is törvényszerűen lefelé estek, amikor az emberiség még nem jött rá a szabadesés törvényére.

Az már megint csak a sors iróniája, hogy a véletlen profi védelmezői, a statiszti­kusok nem engedhetik meg maguknak, hogy saját véletlen-fogalmuk tarthatatlanságát a rájuk jellemző módszertani szigorúsággal bebizonyítsák. A statisztikus ugyanis azt gondolja, hogyha kockát vetünk, az eredmény véletlenül lesz három, öt vagy valami­lyen más szám. Ha viszont elég sokáig foglalatoskodunk kockavetéssel, a kidobott számok összege törvényszerű görbét mutat, amelyet szabványos (vagy: normális) eloszlásnak nevezünk. Minő csoda! Az egyes nem törvényszerű eredmények összege törvényszerűséget mutat. Hiszen végül is egy test törvényszerű röppályája sem egyes véletlen szakaszokból tevődik össze! Ha a statisztikusoknak igaza lenne, annak is érvényesnek kellene lennie, hogy minél gyakrabban számoljuk el magunkat egy fe­ladványban, annál helyesebb lesz az eredmény. Hasonló a darwinista logika is, amely szerint az evolúció a génbalesetek(!) összeadódásával magyarázható.

A nagy számok törvényszerű szabványeloszlása magától értetődően bizonyítja, hogy törvényszerű, egyes eredményekre épül. Legjobb esetben is csak azt mondhat­juk, hogy az egyes dobások eredménye túl kicsi ahhoz, hogy törvényszerű determi­náltságukat azonnal észlelhessük, és, hogy mi, emberek, rá vagyunk utalva az esemé­nyek egy bizonyos minimális nagyságára ahhoz, hogy azokból következtetéseket tudjunk levonni.

A világ szemlélése arra késztet bennünket, hogy kozmoszról beszéljünk, ezért aztán ki kell zárnunk mindenféle véletlent. Egyébként magán a „véletlen” szón is felismerjük, hogy eredetileg más értelme lehetett. (Véletlen németül: Zufall: megesés, odaesés). Azt jelzi, ami az emberrel törvényszerűen megesik. Ha a kozmosz rendezett egységet mutat, akkor mindenütt ugyanannak a törvényszerűségnek kell uralkodnia, mind nagyban, mind kicsiben, „amint fenn, úgy lenn”.
Ez az analógia jogosította fel Paracelsust arra, hogy az embert mint mikrokoz­moszt azonosnak tartsa a makrokozmosszal. Az ember a makrokozmikus univerzum hű képe – semmi sincsen kívül, ami analógiásan ne lenne meg az emberben, és for­dítva. Ezért áll a delphoi templom falán a felirat: „Ismerd meg önmagad, hogy meg­ismerhesd Istent.”*


Test, lélek és szellem

Ha közelebb megyünk az emberi makrokozmoszhoz, először az emberi testtel találkozunk. Élő ember esetében ez a test a megfelelő kemikáliák puszta összegétől – amelyekből építkezik – abban különbözik, hogy ezek mind egy közös ideának vannak alárendelve, s az „ember” nevű összkoncepciót szolgálják.

Ez korántsem magától értetődő. Sokkal inkább magától értetődő az a folyamat, amelyet a hulla bomlásakor figyelhetünk meg: az egyes kémiai alkotórészek saját törvényszerűségüket követik („saját akaratukat”), nincsenek alávetve semmilyen összefogó koncepciónak. Ha ez az élő ember esetében nem így van, akkor ebben vala­mely instanciának kell közreműködnie, amely befolyásolni és ezáltal koordinálni tudja az anyagi különbözőségeket. Ez az instancia azonban csak az élő emberre van befolyással, a halottban nem működik többé.
Köztudott, hogy a halál pillanatában anyagi szinten semmi nem tűnik el az em­berből. Ennek egyenes következménye, hogy az általunk kutatott instancia nem lehet materiális természetű – ez nem is várható el tőle, hiszen ha lényegi kritériuma az, hogy képes az anyagot koordinálni, nehezen lehetne ő maga is anyag.
Mindenki tapasztalatból tudja, hogy egy emberből halála pillanatában a tudata, az élete tűnik el. Kézenfekvő tehát, hogy az általunk kutatott instancia azonos a fenti két fogalom valamelyikével. De mi is a tudat? Az ember tudatában van önmagának. Születésétől haláláig mint létező, érzékelő individuumot éli meg önmagát. Ez a tudat olyan kontinuitást képez, amit a test – mely folyamatosan sejteket épít fel és le – nem birtokol.
Egy másik, régebben használt fogalom neve: lélek. A lélek tudat, individualitás, az az instancia, amely a test anyagi építőköveit egységgé fogja össze és koordinálja. A lélek olyan instancia, amely minőségileg különbözik az anyagi természetű testtől.
A modern pszichológia sajnos nem ismeri a lélek fogalmát. Bár nagyra van szakterminológiájával, amivel azt a látszatot kelti, mintha ismerné a lélek természe­tét, sőt annak mélységeit és rétegeit is, a valóságban azonban a pszichológia még távoli érintkezésben sincsen az emberi lélekkel.
A pszichológia az emberben lévő „pszichés tényezőt” vizsgálja. Ez a valami azonban nem a lélek, hanem a tudomány terméke, elimináció. E két fogalom össze­cserélése vezette a pszichológiát arra a megállapításra, hogy az ember lelki tevékeny­sége az agy s az intakt idegrendszer terméke, amiből következik, hogy a materiális előfeltételek megsemmisülésével a „lélek” is megszűnik létezni. A tudomány fogalmi és gondolati slampossága majdhogynem lehetetlenné teszi, hogy a dolgok valame­lyest is saját helyükre kerülhessenek.
1.
Ha lélekről vagy tudatról beszélünk, ezen olyan önálló, nem anyagi instanciát értünk, amely sem nem terméke az anyagnak (az agynak, a központi idegrendszernek vagy ilyesminek), sem nem függ ezektől. Ennek a léleknek a létezéséről a vallások, a beavatottak és az okkultisták mindig is tudtak, s azt is tudták, hogy ez a lét a halálon túl is folytatódik: A közvélemény és a tudomány azonban szemmel láthatóan szenzá­ciósnak és megdöbbentőnek tartja, ha egy mai kutató, mint például az amerikai dr. Moody és mások klinikai halálból reanimált emberek beszámolóit közlik, hát még ha

ezekben egybehangzóan arról számolnak be az érintettek, „hogyan hagyták el saját testüket a többiek számára láthatatlanul, hogyan tartózkodtak továbbra is a térben, ahol mindent továbbra is láttak, hallottak és érzékeltek”.

2.
A pszichológia psziché- vagy lélekfogalma (s ebbe a mélypszichológiát is be­leértjük) a fent leírt fogalommal nem azonos, annak csupán eliminációja. A pszicho­lógia lélekfogalma az ösztönök, szorongások, konfliktusok és komplexusok helye, a lélek kihatásainak gyűjtőfogalma, a hatást kibocsátókhoz azonban egyáltalán nem közeledik. Úgy gondolják, hogy a hatást maga az agy vagy a központi idegrendszer bocsátja ki. A macska tehát saját farkába harap. Ki ösztönzi munkára az agyat és az idegrendszert? Köztudomású ugyanis, hogy az anyagnak információra van szüksége ahhoz, hogy tevékenykedjék, az információ azonban soha nem anyagi természetű. Később pontosan be fogjuk mutatni az információ és az információhordozó közötti különbséget. Egyelőre csak azért érintettük ezt a témát, nehogy valaki a génekben keresse az információt.


Végül említsük még meg, hogy mindenütt a természetben, ahol alaki folyamatok zajlanak le, tudatnak vagy léleknek kell jelen lennie. Minden állatnak, minden nö­vénynek, minden embernek lelke van. A földi létezés keretein belül a léleknek is anyagi hordozóra van szüksége, ennek azonban finomabb természetűnek kell lennie.
Ezért beszélnek okkult körökben az úgynevezett asztráltestről. Ebben az összefüg­gésben említésre méltóak az amerikai Yale egyetem professzorának, Harold Saxon Burrnak, legújabb kutatási eredményei. Burr fejlett technikai körülmények között vizsgálta azt az elektromos mezőt, amely az élő szervezetet körülveszi. Így például a mákszem körüli mezőben megtalálta az érett, kifejlett növény formáját, a békapete körüli mezőben a béka formáját tudta kimutatni.
Ebből arra a következtetésre jutott, hogy minden élőlényt ilyen elektromágneses mező vesz körül. Ebben a láthatatlan, de mérhető tér-képben minden új sejtnek meg­van a maga helye. Ezek a kísérleti eredmények azt az ezoterikus állítást támasztják alá, amely szerint minden élőlény egy számára előre adott formába fejlődik bele.
Ennek ellenére óvakodjunk attól, hogy ezt az elektromágneses mezőt tartsuk a léleknek. Sokkal inkább azt mondhatnánk, hogy ez a mező az asztráltest anyagi korrelátuma. Hasonló tévedést fejez ki az a nézet is, amely szerint az úgynevezett Kirlián-fotón az asztráltest képét látjuk. A Kirlián-fotón valójában csak az élőlény energetikus kisugárzása és a magas feszültségű mező közötti cserehatás látszik.
Miután valamelyest megkíséreltük tisztázni a test és a lélek mibenlétét, hátra van még egy igen fontos fogalom, s ez nem más, mint „az élet”. Az élet nem lehet azonos a tudattal. Hiszen az öntudatlanság és a halál között a nyelv is különbséget tesz. Az élet szintén nem állhat anyagból, csak az élet hatása válik láthatóvá az anyagon belül. Az élet fogalma a legtitokzatosabb fogalom.
A tudomány már magát a lelket sem ismeri, az élet megértésétől még távolabb áll: csupán az élet anyagi megnyilvánulásaival foglalkozik, nem magával az élettel. Az ember életet sem teremteni, sem elpusztítani nem tud. Az élet olyan minőség, amely tökéletesen kivonja magát az emberi beavatkozás alól.
Mindenki hallott már a klasszikus hármas felosztásról: test, lélek, szellem. A hermetikus filozófia tanítása szerint a szellem az élet. Az élet (szellem), ellentétben a lélekkel, személytelen, anonim. Csak egy szellem, egy élet van. Részt vehetünk ben­ne, ha e szellem rajtunk keresztül is működik - ilyenkor élünk. Ha „földi életünket” befejezzük, csak a kapcsolatnak lesz vége – az életből magából semmiképpen sem pusztul el semmi. Csak egy szellem van – ezáltal az élet bennünk az egységet repre­zentálja –, ez az az „isteni szikra”, amely minden élőlény sajátja.
Eszerint az ember is – mint a természet bármely más teremtménye – test, lélek és szellem hármasságából áll. Önmagát egységként érzékeli, s ezt az egységet „én”-nek nevezi. Közelebbről nézve az ember „testi egysége” is további egységekre osztályoz­ható; mint például a szervek egységeire. A szerv is egy individuális egység. Egyéb­ként nem tudnánk megkülönböztetni a szívet a májtól. Ez a funkcionális individuali­tás azonban azt feltételezi, hogy minden szervnek individuális tudata van. Nyilván­valóan szokatlan gondolat ez, miután mindig csak magunknak tulajdonítunk tudatot. Ezenkívül néhányan hajlandóak még a kutyájuknak tudatot tulajdonítani, bár a kutya tudata ugyebár kétségtelenül teljesen más, mint az emberé. Igen sok ellenállásba fog ütközni azonban az a személy, aki egy légynek tulajdonít tudatot, bár felmerül a kér­dés, hogy miben rejlik az ilyen esetben a kutya és a légy között húzott elválasztóvonal jogosultsága. Minden lénynek, amely élve fejlődik, s individualitást mutat, tudata van akkor is, ha nekünk nehézséget okoz tudatunkkal belehelyezkedni más életformák tudatába.
Sajnos, vagy hál' istennek, de szerveinknek is saját tudatot kell tulajdonítanunk. A máj szintén önmagába zárt egységként, individualitásként érzékeli önmagát. Egye­düli és kizárólagos feladata, hogy mint máj betöltse törvényszerű funkcióját, mert egyébként a fölérendelt individualitás, az ember, amelybe ő (a máj) integrálva van, rosszul érezné magát.
Ha tovább elemezzük a máj nevű individuumot, újabb egységekbe ütközünk, amelyeknek a neve sejt. A sejtek egyenként szintén individuumok. A sejt él, szapo­rodni képes, kétségtelen tehát, hogy tudata is van, amely az „én vagyok” érzékelésére képes. Feladata, hogy teljesen és egészen „májsejt” legyen.
Ha ehhez nincsen kedve, és személyes szabadságvágy ébred benne, ráksejtté vá­lik, ugyanis elhagyja a nagyobb rendet. Az, akiben ilyen önállóságra ébredt sejtek vannak, nem szokott gratulálni nekik újonnan elnyert szabadságukhoz, inkább meg­próbálja őket eltávolítani, hogy saját létét megőrizze.
Amint a sejt, mint individuum, része egy nagyobb individuumnak, a szervnek, a szerv is része egy nagyobb szervezetnek, az embernek, s az ember is csak része egy még nagyobb egységnek. Az ember is csak egy sejt egy nagyobb szervezetben, ame­lyet a Föld nevű égitestnek hívunk. Mint a többi égitest, a Föld is individuális intelli­gencia, amely nemcsak testtel, hanem tudattal is rendelkezik. Ha ez nem így lenne, nem egy élő égitesttel lenne dolgunk, hanem egy halott égitesttel. Ahogyan felbomlik a halott ember teste, felbomlik a halott égitestek teste is, figyeljük csak ezt meg pél­dául az aszteroidövben.
Hozzá kell szoknunk végre, hogy ne csak testi megjelenésformákat lássunk. Minden testnek – legyen az kő, növény vagy állat – lelke és szelleme is van. Ha nem így volna, csak hullát látnánk, amely hamarosan elveszíti formáját. Az égitest is csak egy nagyobb élőlény szerve, a naprendszeré, és így tovább. Ha egy kicsit is átgon­doljuk ezt a rendet, hamarosan tudatára ébredünk, hogy nekünk, mint sejteknek, szintén az a feladatunk, hogy betöltsük az egészben ránk rótt szerepet. Igyekeznünk kell tehát, hogy lehetőleg hasznos sejtek legyünk, ahogyan testünk sejtjeitől is elvár­juk ezt, mert különben e világ ráksejtjeivé válhatunk. Ha pedig szándékosan elhagy­juk ezt a rendet, hogy megkóstoljuk félreértett szabadságunkat, ne csodálkozzunk, ha megsemmisülünk. Hiszen: amint fenn, úgy lenn.

/THORWALD DETHLEFSEN: A SORS MINT ESÉLY/