Az asztrolótia amely lemásolja a valóságot

Mint a világnak mikor átadattál,
állott a Nap, s trónjánál a Planéták,
úgy sarjadtál s felnőve úgy haladtál:
törvény szerint, mely végzetednek célt ád.
Így kell lenned, más nem lehetsz magadnál: megmondot­ták szibillák és próféták.
Mivel idők s hatalmak el nem rontják,
mely élve nő, a rendeltetett formát.

Goethe: Orphikus ősigék



Több okból szeretnék itt részletesen beszélni az asztrológiáról:
1.
Az asztrológia a legnagyobb nyilvánosságnak örvendő ezoterikus tudomány. A hívei és ellenfelei között dúló viták újra és újra, soha nem szűnő szenvedéllyel lán­golnak fel.

2.
A laikusok asztrológiával kapcsolatos elképzelései többnyire alapjaiban hami­sak, s ez mind a hívek, mind az ellenfelek megértésének útjában áll.

3.
A korszellemnek megfelelően egyre több asztrológus próbálja az asztrológiát ezoterikus eredetétől elválasztani, s fokozatosan hozzáidomítani a tudomány funkci­onális gondolkodásmódjához.

Azt remélik, hogy így majd a hivatalos tudomány is elismeri őket. Ez a folyamat az eredeti asztrológiát tisztán technikává degradálta.

4.
Az eredeti asztrológia mind belső struktúráját, mind gondolkozásmódját te­kintve tipikus ezoterikus diszciplína. Ezért úgy tekintjük, hogy mérvadó a többi jós­technika tekintetében is. A sors és a betegség problematikáját is az asztrológia filozó­fiai alapjaiból kiindulva fogjuk elemezni.


Mielőtt még néhány, témánk megértése szempontjából fontos absztrakt gondo­latmenetbe bocsátkoznék, kérem az olvasót, hogy próbálja megoldani az itt követke­ző két feladatot: nevezze meg azt a gyűjtőszót, amely alá a következő fogalmak beso­
rolhatóak.
a) kutya, seregély, hangya, krokodil, medve, elefánt, pisztráng. Megoldás:......
b) ólom, kecske, fog, borostyán, szerzetesi cella, fekete, bányász.
Megoldás:......
Az a) feladat minden bizonnyal senkinek sem okoz nehézséget. Az „állat” gyűj­tőfogalma mindenki számára azonnal felismerhető. Sokkal problematikusabb a b) feladat megoldása, ahol is a fogalmak látszólag igen heterogének. A következőkben lépésről lépésre megmagyarázzuk a két kérdés értelmét.
A megjelenési formák sokféleségével szembesülve természetes emberi igény e sokféleség rendszerezése. Minden filozófia és tudomány ezt az alapvető emberi vá­gyat fejezi ki. Az eleinte átláthatatlannak tűnő sokféleséget csak két, alapvetően kü­lönböző úton tudjuk rendszerezni:
1.
A karakterisztikus közösséget mutató egyedek számára gyűjtő fogalmat kere­sünk (például növények, állatok, kövek). Így szintjeire osztjuk a valóságot (állatvilág, növényvilág, ásványok stb.).

2.
Kutatunk azok után az egységek után, amelyekből a különböző keverési ará­nyok útján e sokféleség létrejön. Mind az elemek tana, mind a Szókratész előtti filo­zófusok erre a gondolkodási modellre építenek. A legújabb korban a legimpozánsabb példa erre az elemek periódusos rendszere. Egy ilyen rendszer lehetővé teszi, hogy a megjelenési formák sokaságát néhány ősminőségre redukáljuk. A változó összetétel, illetve a különböző keverési arányok adják azt a sokszínű valóságot, amelynek struktúráját immár könnyebben megérthetjük.
A valóság ősprincípiumai
Vigyük át ezt a második eljárást – amely az elemek periódusos rendszerében csak az anyag szintjén érvényes – a valóság más szintjeire is. Induljunk ki abból a meg­fontolásból, hogy a sokféleség korlátozott számú egységből épül fel. Miután rendsze­rünkkel a valóság teljességét akarjuk felfogni, olyan egységeket kell találnunk, ame­lyek minden szinten érvényesek, mind az állatvilágban, mind a növényvilágban, mind materiális, mind pszichés szinten. Az első fejezetben már beszéltünk róla: az anyag­nak ahhoz, hogy formát öltsön, mindig valamilyen információra van szüksége. Mondhatjuk tehát, hogy eredetibb és valóságosabb a dolog ideája, mint a dolog maga.
Sajnos materialisztikus korunkban ennek a szemléletnek éppen az ellentéte az el­fogadott. Úgy gondolják, hogy először ott a kő, s aztán az ember a kő szemlélete so­rán kifejleszti a „kő” szót és a kő ideáját. A valóságban ez pontosan fordítva van. A kő ideája nélkül sosem manifesztálódhatna egy konkrét kő. Az idea és a nyelv mindig előbb van készen, mint az anyagi reprezentáns („Kezdetben vala az ige... „).
Ha a festő festeni akar egy képet, először a kép ideáját kell megtalálnia, csak azután valósíthatja meg. Nem a kép teremti meg az ideát, hanem az idea sűrűsödik képpé. Ha a „valóság periódusos rendszerét” akarjuk megteremteni, hipotetikus egy­ségeinknek archetipikus ideáknak kell lenniök.
Ezeknek az ősképeknek (archetípusoknak), a valóság ezen ősi építőköveinek egyszerűen létezniök kell. Az ember számára azonban igen nehezen megközelíthető az olyan világ, amely tisztán csak ideákból áll. Ezért egyelőre alakítsunk ki merőben hipotetikus egységeket, s jelöljük őket absztrakt szimbólumokkal. Pillanatnyilag tel­jesen mindegy, hogy milyen szimbólumokat választunk ki e célra. Tegyük fel, lehet­séges és korunknak megfelelő szimbólum az x, y, z és így tovább. Ezzel x egy bizo­nyos ősideát jelöl az ideák világában. Miután azonban az ideák világa látható és ér­zékelhető világunk ősképe, x ősideának a manifesztálódott jelenségek világában is jelen kell lennie.
Még pontosabban azt jelenti ez, hogy x ősidea meghatározott reprezentánsa a valóság minden szintjén megtalálható. Van tehát valami olyan konkrét dolog, amely mind a növényvilágban, mind az ásványok között, mind az emberi világban az x ős­ideát reprezentálja. Ha ez az x nem fedezhető fel bármely tetszőleges szinten, akkor nem szolgál rá az „ősidea” névre. E szerint a gondolatmenet szerint készíthetünk egy olyan táblázatot, amely különböző szinteket jelöl, s e szinteken függőlegesen végig­vonulnak bizonyos ősideák vagy ősprincípiumok.
Ebben a táblázatban a valóság különböző szintjein már ott találjuk x és y néhány reprezentánsát, bár most még nem látjuk át egészen, mi ennek a beosztásnak az ér­telme, miben áll jogosultsága. Egyelőre elegendő, ha tudomásul vesszük ezt a rend­szert, ne vizsgáljuk most, hogy helyes-e.
Vegyük tudomásul viszont, hogy a függőlegesség őselve a megjelenési formák minden szintjén átvonul. A szintek száma korlátlan; az itt felsorolt szintek tetszőle­gesen bővíthetők (például zöldségfélék, sörrészvénytársaságok, hangszerek, építé­szeti stílusok és így tovább). Előfordulhat, hogy az x alá rendelt fogalmakat az erede­tileg b)-vel jelzett kérdések alatt is felfedezzük. Ezáltal csak az válik érthetővé, mi­ben különbözik az a) feladat a b) feladattól.
Az a) feladat egyetlen szint, azaz az állatvilág fogalmait tartalmazta. Valameny­nyien elég iskolázottak vagyunk ahhoz, hogy ezt felismerjük. A b) feladat viszont egy olyan függőleges princípiumláncolat fogalmait tartalmazta, amelyben a közösséget az az egyelőre még nem definiált ősprincípium alkotja, amelyet most x-nek nevezünk. Ha megpróbáljuk konkrétan megoldani a b) feladatot, rájövünk: nem vagyunk hozzá­szokva ahhoz, hogy függőlegesen gondolkodjunk, ezért nem fedezzük fel a közös vonásokat, jóllehet, jelen vannak, ahogyan ez majd lassan kiderül.



Ősprincípium x y
a princípium definíciója struktúra, gátlás, ellenállás, idő energia, impulzus
ég (?) (?)
ásvány ólom, mész vas
növény borostyán, bogáncs, magyal, zsurló csalán
állat holló, kecske ragadozók,rágcsálók
test csontváz, fogak izom, artériás vér
betegségek sorvadásos betegségek,
mesze­sedés, kőképződés gyulladások,
sebesülések
hely börtön, kolostor,
öregek ottho­na, temető
kovácsműhely,
harcmező

táj hegység, hideg pusztaság vulkanikus táj
társadalmi helyzet bányászok, idős emberek katona
szín fekete, sötétkék piros




Fontos, hogy megértsük: a valóság vízszintesen szintekre, függőlegesen pedig princípiumláncokra osztható. A tudomány úgyszólván kizárólag szintekre oszt, az ezotéria pedig szinte ugyanilyen kizárólagosan princípiumláncokra. Az „amint fenn, úgy lenn” alapvetés szükségképpen vezet a függőleges gondolkodáshoz. A tudomá­nyos és ezoterikus gondolkodási rendszerek a fentiek következtében pontosan 90 fokkal fordulnak el egymástól, így távolról sem kell azon csodálkoznunk, hogy a két felfogás hívei „elbeszélnek egymás mellett”.
A táblázatból az alábbi végkövetkeztetések adódnak: ha valamelyik ősidea bár­milyen okból megváltozna, ennek a változásnak az idea reprezentánsaiban egy idő­ben láthatóvá kellene válnia a valóság minden szintjén. Hasonlóképpen az ősprincí­piumok minden interakciójának, kölcsönhatásának meg kell nyilvánulnia a látható világ minden szintjén. Ez a szükségszerű összefüggés ugyanakkor lehetővé teszi, hogy egy tetszőleges, konkrét szint reprezentánsának megfigyeléséből visszakövet­keztessünk a számunkra egyébként megközelíthetetlen ősideára.
Még konkrétabban: az állatvilág szintjén minden ősprincípiumnak egy meghatá­rozott állat felel meg. Ha ezt a megfelelést ismerem, összefoghatom a princípiumok­nak megfelelő állatokat, s egybegyűjthetem őket az állatkertben. Abból a megfigye­lésből, ahogyan ezek az állatok egymással viselkednek, visszakövetkeztethetek mind az ősprincípiumok szintjére, mind más, konkrét szintekre, azaz az egyik szint megfi­gyeléséből analógiásan következtethetek a másik szintre.
Ennek az eljárásnak csak az az előfeltétele, hogy pontosan ismerjük a függőleges megfeleléseket, s az egyik szint megfigyeléséből adódó következtetéseket képesek legyünk analóg módon alkalmazni egy másik szint viszonylataira is. Így tisztán el­méleti síkon az állatok megfigyelése alapján következtetéseket vonhatunk le a növé­nyekre, az emberi társadalomra, vagy a sörrészvénytársaságok viselkedésére nézve is. Ezt a gondolkodást nevezzük analógiás gondolkodásnak, s ennek a legcsekélyebb köze sincs a kauzalitáshoz.
Egy banális példával ez körülbelül ezt jelentené: ha tapasztalatból tudom, hogy minden vasárnap templomba kell mennem, és minden vasárnap disznósült van ebéd­re, akkor abból a tényből, hogy ma templomba kell mennem, következtetni tudok arra, hogy ma disznósült lesz ebédre. Ez a következtetés helyes eredményhez vezet, bár a templomba menésnek a legcsekélyebb köze sincs a disznósülthöz, s a két dolog között semmilyen kauzális összefüggés nincsen. A levont következtetés helyessége ugyanis egy harmadik közös ponton múlik, mégpedig azon, hogy mindkét esemény a vasárnaphoz kötődik. Ezt a harmadik közös pontot viszont a következtetés levonása­kor teljes mértékben figyelmen kívül hagyhatjuk.
Térjünk vissza „valóságtáblázatunkhoz”. Alapvetően mindegy, hogy egy megfi­gyelés kiindulópontjául melyik szintet választom, s az is mindegy, hogy analógiás következtetéseimet mely szintekre vonatkoztatom. A gyakorlatban azonban mégsem minden szint egyformán megfelelő. Így például mindenkit lebeszélnék arról, hogy az általam vázolt „ősprincípium-állatkertet” a napi gyakorlatban alkalmazza. Később még látni fogjuk, hogy ennek ellenére a történelem során alig volt olyan szint, ame­lyet e célból ki ne próbáltak volna.
Ha ideális megfigyelési szintet keresünk, a csillagos ég különösen alkalmasnak mutatkozik. Az égi szint nem keveredik más szintekkel, s az égitestek matematikai­lag kiszámítható viselkedése lehetővé teszi, hogy múlt és jövő interpolálása során ne legyünk állandó megfigyelésre utalva. Mivel az égbolt az égitestekkel együtt éppen olyan valóságszint, mint a többi, az ősprincípiumok reprezentánsainak itt is meg kell lenniük.
Ezért is kapták az égitestek azoknak a princípiumoknak a nevét, amelyeket az égbolton képviselnek.
Forduljunk hát végre ezen ősprincípiumok neve felé, hiszen az emberiség törté­netében ezeket nem x-nek, y-nak vagy z-nek hívták, amint mi tettük, persze csak ideiglenesen. Az égitest-nevek szimbólumok jelei, amelyeket nem tetszés szerint választottak; ezek a jelek az ősprincípiumok kiolvasható hieroglifái.
A bevezetőben már említettük, nyilván emlékeznek is rá, hogy minden, ami a természetben található, a test–lélek–szellem hármasságára épül.
A szellemet ősidők óta a kör szimbolizálja, ez a szellemi princípium egységét és tökéletességét érzékelteti. A lélek jele a félkör, illetve a héj, ez a fogékonyságot, a felvevőképességet, a lelki princípium befolyásolhatóságát ábrázolja, míg a testnek a kereszt a szimbóluma, amely a négyes szám analógiájára az anyag lényegét repre­zentálja.
E három alapszimbólum jeléből alkották az összes többi ősprincípium szimbó­
lumjelét.
Bizonyos megfontolások alapján az ókor bölcsei 7 ősprincípiumot tételeztek fel. Megszakítaná gondolatmenetünket, ha ezt itt most részletesen indokolnánk. Elég, ha emlékezetünkbe idézzük, hogy a szivárványnak hét színe van, hét napból áll a hét, hét kérés van a miatyánkban, és így tovább. Az ókorban hét égitestet ismertek; bár a mai napig számuk további hárommal tízre bővült, ez azonban nem hatálytalanítja a klasszikus 7-es számot. A Nap a szellemprincípiumot reprezentálja, s szimbóluma egy kör, középen a centrummal. Q. A Hold a lelkit, a befogadót reprezentálja, szimbóluma a héj R. A kereszt (+) az anyag szimbóluma, magában nem fordul elő, mert az anyag az előbbi princípiumok egyike nélkül életképtelen. A Merkúr szimbóluma S a három princípi­umot harmonikus kiegyenlítettségében, egységben mutatja be. A Mars szimbóluma

(eredetileg így írták; manapság, hogy elkerüljék az összecserélés veszélyét, a ke­resztet többnyire nyíllal helyettesítik U ), ez mutatja, hogyan dominál az anyag a szellem felett, ugyanakkor a szellem az, ami az anyagot alulról mozgásba hozza. En­nek ellenpólusa a Vénusz T, itt egyértelműen dominál a szellem az anyag fölött. A Jupiter princípiumnál V a lelki faktor uralkodik az anyagi fölött, de a Szaturnusz esetében az anyag egyértelműen terheli a lelkit W.
Láthatjuk tehát, hogy az elmúlt korokban a 7 ősprincípiumot a Nap, a Hold, a Merkúr, a Mars, a Vénusz, a Jupiter és a Szaturnusz jelölte. Ezt a 7 ősprincípiumot egy-egy égitesthez rendelték, és az égitestek is ugyanezt a nevet kapták. Ezenkívül ezeket az égitesteket megszemélyesítették, s istenségként tisztelték őket. Táblázatun­kat tehát a következőképpen kell kiegészítenünk:


Ősprincípium (x) W (y)
a princípium definíciója ég struktúra, gátlás, ellenállás, idő Szaturnusz energia, impulzus Mars


Az égitestek mint reprezentánsok

Az asztrológia a 7 ősprincípium tana, s ezek rendszere, amely a 7 ősprincípium hatását a valóság különböző szintjein vizsgálja. Ha az asztrológia a Szaturnuszról beszél, akkor valójában a Szaturnusz-ősprincípiumra gondol. Csak a merőben gya­korlati munkánál, a megfigyelésnél használja az ősprincípium reprezentánsát, a Sza­turnusz nevű égitestet. Az asztrológia az ősprincípiumok tana volt és marad, nem az égitesteké. Az égitestek egy praktikus, de behelyettesíthető szintet testesítenek meg. Aki tényleg ért az asztrológiához, annak idővel már nincs is szüksége erre a szintre, mivel megtanulta, s így bármely szinten felismeri a princípiumokat.
Szeretnénk kiküszöbölni az asztrológiával kapcsolatosan leggyakrabban előfor­duló félreértéseket és tévedéseket. Így például az asztrológia ellenzői tagadják, hogy az égitestek konkrét befolyással bírhatnának az emberekre. Ellenvetésük azért nem találó, mert maga az asztrológia sem feltételezi, hogy az égitestek befolyást gyakorol­nak az emberre.

Az egész zavar onnan ered, hogy még mindig vannak olyan asztrológusok, akik hisznek egy ilyen befolyásban. Sőt közülük egyesek különösen haladónak, tudomá­nyosnak tartják magukat, mert olyan kutatási eredményekre hivatkoznak, amelyek korrelációt mutatnak ki az égitestek helyzetének változásai, a napkitörések és az élő sejt elektromagnetikus mezője között. Ezeket a korrelációkat senki sem vonja két­ségbe, de semmit sem mondanak a kozmikus faktorok földi sejtekre gyakorolt befo­lyásáról. A fenti korreláció csak azt bizonyítja, hogy a magatartásformák analógok a különböző szinteken. Mindent mindennel összefüggésbe hozhatunk, ezzel még távol­ról sem bizonyítottuk, hogy a dolgok között kauzális összefüggés lenne.

Ne hagyjuk, hogy ezek a vizsgálati eredmények meggyőzzenek bennünket arról, hogy az asztrológia az égitestek emberi életre gyakorolt hatását vizsgálja. Az asztro­lógusok horoszkópokat állítanak fel államalapításokra, szerződéskötésekre, alapkő­letételre és így tovább. Ilyen esetekben vajon mit ér a sok okos szöveg a sejtek elektromagnetikus mezőire gyakorolt befolyásáról? A horoszkópok többségénél min­den asztrológus olyan égitestpozíciókkal számol, amelyek reálisan, abban az időben, amelyre értelmezésük vonatkozik, nem is álltak az égen (lásd tranzitok, direkciók, szolárok és így tovább).

Foglaljuk össze:
1.
Az asztrológia archetipikus ősprincípiumokkal foglalkozik, az ideák szintjén ezek azok az építőkockák, amelyekből a valóság összes megjelenési formája felépül.

2.
Ezek az ősprincípiumok függőlegesen átvonulnak a megjelenési formák min­den szintjén. Így olyan analógialáncok keletkeznek, amelyeknek egyes tagjai külön­böző szintekhez tartoznak ugyan; mégis mindegyik egy közös princípiumot repre­zentál.

3.
Egy tetszés szerinti szint megfigyeléséből levont következtetés az analógia se­gítségével bármely más szintre átvihető. Az asztrológia vonatkoztató területe az ég­bolt.

4.
Az asztrológia ősprincípiumai a Nap, a Hold, a Merkúr, a Mars, a Vénusz, a Jupiter és a Szaturnusz. Az ugyanilyen nevű égitestek csak ezeket az ősprincípiumo­kat reprezentálják. Az utóbbi időkben az asztrológia még három princípiumot bevont, a Neptunuszt, az Uránuszt és a Plútót.

5.
Az égitestek és a valóság különböző szintjei között nincsen kauzális összefüg­gés.

6.
Az asztrológia tehát olyan mérőszerkezet (a valóság mérőszerkezete), amely tetszőleges pontossággal mutat valamit, de nem okozza azt. A hőmérő is csak méri a hőmérsékletet, de nem befolyásolja.

7.
Az asztrológia alapvetően függőlegesen gondolkodik, így felel meg az ezoteri­kus axiómának is: amint fenn, úgy lenn.


A függőlegesnek ez a szempontja minden ezoterikus rendszerre jellemző, ezért is tűnik olyan értelmetlennek ez a fajta gondolkodás a kívülálló számára. Az ezotérián kívül kizárólag horizontális gondolkodási rendszereket ismerünk. A vertikális analó­gialáncolatok azonban sok, egyébként felfoghatatlan összefüggést érthetővé tesznek. Soroljunk fel néhány példát erre:
Újabban belsőépítészeink szívesen terveznek olyan tereket, amelyekben minden fekete, s ezt krómacéllal kombinálják. Lapozzunk csak át néhány lakberendezési la­pot, s figyeljük meg ezeket a terveket. Látni fogjuk, hogy az ilyen környezetbe a ter­vező kivétel nélkül egyfajta növényt álmodik, és ez a magyal. Ez természetesen a belsőépítész biztos stílusérzékéből következik. Tudattalanul azonban ez az ösztön a Szaturnusz-princípium szimbólumláncolatát követi. A fekete tér a Szaturnusz princí­piumát testesíti meg, s ehhez egyetlenegy növényt éreznek illőnek, a magyalt, amely szintén ezt a princípiumot képviseli.
A kívülálló számára egyes nyelvi fordulatok még szemléletesebbek lehetnek. A német hétköznapi nyelv a szerencse (Glück) szó helyett a disznó (Schwein) szót is használja. (Gondoljunk csak a magyar „szerencsemalacra”. – A ford. ) Ha nem is­merjük a függőleges analógialáncot, nehezen tudjuk ezt a nyelvi fordulatot megma­gyarázni. Aki azonban képzett az asztrológiában, annak ez világos összefüggés. A disznó az állatvilágban a Jupiter princípiumot reprezentálja, a „nagy szerencsét”, a bőséget, az expanziót. A német köznyelv tehát a szerencse fogalmát ugyanabból a függőleges láncból egy másik fogalommal helyettesíti.
Hasonlóan állunk a következő fordulattal is. Az a német kifejezés, hogy „madara van” (er hat einen Vogel) az Uránusz-princípium szimbólumláncából ered, amely szimbólumlánc a kontinuitás megszakítását reprezentálja, azt, hogy valaki „kiugrik a sorból”, „abnormálisan viselkedik”, „becsavarodik”.
Utolsó példaként utaljunk arra a babonára, amely szerint szerencsénket úgy biz­tosítjuk be, ha háromszor lekopogjuk egy falapon. A fa mint anyag a Jupiter­princípium alá tartozik. A fával való háromszoros érintkezés útján a szerencseprincí­piummal próbálunk meg kapcsolatba lépni.
Elégedjünk meg egyelőre ezekkel az egyszerű példákkal, amelyek a függőleges gondolkodási rendszer hasznát és jogosságát próbálják megvilágítani. Az asztroló­giaterápia összefüggésében később még vissza fogunk térni a rendszer gyakorlati használhatóságára.

Az idő minősége
Ahhoz, hogy az asztrológiát mint mérőeszközt még jobban megértsük, közelebb­ről szemügyre kell vennünk egy kevéssé közkeletű fogalmat. Ha az időről beszélünk, ezen általában mennyiségi mértéket értünk. Azt kérdezzük, meddig tartott, mikor történt, mennyi idő telt el azóta. Az időt kizárólag mennyiségnek tekintjük. A polari­tás törvénye szerint azonban az idő mennyiségi aspektusát (görögül: Kronosz) egy ellentétes pólus, a minőségi aspektus (görögül: kairosz) is ki kell egészítse.
Az időnek nem csak mennyisége, minősége is van. Manapság azonban alig akad valaki, aki valamit is el tudna képzelni az idő „minőségéről”. Régen ez éppen fordít­va volt. Akkoriban elsődlegesen az idő minőségével foglalkoztak, és a mennyiségét hanyagolták el. Az időkvalitásnak nincs köze az időtartamhoz, az időkvalitás azt je­lenti, hogy minden időpont vagy időszelet (s ez lehet egy óra, egy másodperc, de egy évtized is) meghatározott minőségű, amelyben csak olyan események jelenhetnek meg, amelyek adekvátak ezzel a minőséggel.
Másképpen ez azt jelenti, hogy egy bizonyos időpontban csak olyan események valósulhatnak meg, amelyek kvalitatív tartalma megfelel a mindenkori időkvalitás­nak. Az idő ezek szerint utat nyit valamilyen lappangó tartalomnak, hogy az belép­hessen s manifesztálódhassék a valóságban. Egy repülőgép nem zuhanhat le „akár­mikor”, csak akkor, amikor ezt az uralkodó időkvalitás megengedi. Mivel az idő ma­ga is csak a valóság egyik szintje, az időkvalitások is az ősprincípiumoknak felelnek meg. Így egy meghatározott időpontban egy bizonyos princípium, pontosabban egy bizonyos princípiumkeverék uralkodik.
Régebben mindenki tudta az alábbi törvényt, amelyet közben sajnos már elfelej­tettünk, nevezetesen, hogy „minden kezdet magában hordja a véget”. Ez a törvény azt jelenti, hogy a kezdet pillanatában már benne foglaltatik az egész folyamat és a vég is. Osztjuk ugyan azt az elképzelést, hogy a történésekbe bele lehet avatkozni, bele lehet szólni. Mégis, minden kezdetben ott van a vég is, ugyanúgy, ahogyan minden magban benne van a kifejlett növény, új magjaival együtt. Mindig mindenben minden ott van. A magban ott a gyümölcs és a gyümölcsben a mag.
Mivel régen tudtak az időkvalitásról, nagy súlyt helyeztek arra, hogy minden vállalkozást a „megfelelő órában” kezdjenek el. Minden vállalkozás ugyanis annak az időkvalitásnak megfelelően fog fejlődni, amelyben kezdődött. Ezért ha egy bizonyos vállalkozás lefolyását és kedvező végét be akarjuk biztosítani, meg kell keresnünk a kezdet számára megfelelő időkvalitást. Régen a papok feladata volt az időkvalitások kinyomozása. A pap a konkrét kérdés után „az órába nézett”, hogy megtudja annak minőségét. Ebből származik a „horoszkóp” szó, horoszkópot csinálni nem más, mint „belenézni az órába” (hora = óra, skopein = nézni). A horoszkóp ezek szerint egy meghatározott időpontban az égboltról készült pillanatfelvétel. Eredetileg a horosz­kópokat inkább olyan eseményekre, fontosabb vállalkozásokra vonatkoztatták, mint a háború kezdő időpontja, szerződések kötése stb. A személyes horoszkóp, tehát egy horoszkóp felállítása egy ember születési percének alapján viszonylag új, s az aszt­rológián belül semmiképpen sem a legérdekesebb fejlemény.
Emlékezzünk csak arra, hogy amikor a papoknak kellett megállapítani a kedvező időkvalitást, nem az égbolt vizsgálata volt egyetlen és kizárólagos módszerük. Fel­használták erre az állati belsőségeket, megfigyelték a madarak röptét, értelmezték a szent tyúkok táplálkozási magatartását. Ezekben a régi Rómából ismert módszerek­ben az égbolt helyett az állatvilág volt a megfigyelések kiindulópontja, s ezekből kö­vetkeztettek a meghatározott időpontban uralkodó princípiumokra.
A jóseljárások történetében igen sok szintet használtak fel vonatkoztatási rend­szerként, s ezek mind a függőleges analógiás következtetés gondolati rendszerében működtek. Így például a tarotkártyák használata látnoki célokra nem kevésbé „tudo­mányos” vagy nem „babonásabb” módszer, mint a horoszkópkészítés. Egyes asztro­lógusok ugyanis abból a tényből, hogy a horoszkópkészítésnél matematikai tábláza­tokban kell az adatoknak utánanézni, megpróbálják az asztrológia „tudományossá­gát” levezetni, s elhatárolják magukat minden olyan „komolytalan” praktikától, mint a tarot, a Ji Csing és hasonlók. Ez azonban értelmetlen dolog. Minden jós-, illetve látnoki rendszer ugyanolyan principiális alapon működik. A vonatkoztatási szintek viszont tetszés szerint változtathatók.
Azt, hogy egy módszer komoly-e vagy komolytalan, egyedül az dönti el, hogy a módszer gyakorlója mennyire képes analóg módon más szinteken alkalmazni az ál­tala használt szinten nyert megfigyeléseket. Minden rendszer legfőbb nehézsége ez az átvitel; az asztrológiában egyébként „értelmezésnek” nevezik. Ezért vannak mindig túlsúlyban a komolytalanok a komolyakkal szemben, mindegy, hogy kártyavetésről vagy asztrológiáról beszélünk.
Az asztrológiára visszatérve egy horoszkóp tehát egy meghatározott időpontban, egy meghatározott helyre vonatkoztatva grafikusan ábrázolja az égbolt helyzetét. Így minden horoszkóp egy idő–hely egyenlet. A horoszkóp mindig arra a helyre vonatko­zik, amelyen a felmért esemény manifesztálódott, ebből a perspektívából szemléli az eget.
Itt válaszolunk arra a gyakori szemrehányásra is, hogy az asztrológia még mindig geocentrikus világképpel dolgozik. Véleményünk szerint ez helyes, hiszen az embe­rek számára nem létezhet más világkép. Sőt az átélő emberre vonatkoztatva a helio­centrikus világkép kifejezetten hibás lenne. Az ember ugyanis, függetlenül az asztro­nómiai számításoktól, nap mint nap átéli például, hogy reggel felkel a Nap, este pedig lenyugszik. Ez a tapasztalás az emberi psziché számára sokkal valóságosabb, mint az a funkcionális tudás, hogy a Föld a Nap körül kering. Ez az ember számára psziché­sen nem átélhető, tehát teljesen irreleváns.
A heliocentrikus világkép tehát jó lehet a tudomány vagy az asztronauták számá­ra, de általában az emberek és különösen az asztrológus számára egyedül a Föld lehet a vonatkoztatási pont. Az emberi élet ugyanis itt játszódik le. Bonn a Német Szövet­ségi Köztársaság fővárosa.* Ez így helyes, ugyanakkor semmiképpen sem alap arra, hogy névjegyemre én mint müncheni lakos egy bonni címet nyomassak. Az ember csak önmagát élheti át középpontként, a világot is csak önmagára vonatkoztathatja. Ha nem ezt teszi, elveszíti székhelyét, lelkileg gyökértelenné válik. Ha a mélyére nézünk, ezért hadakozott az egyház olyan sokáig a heliocentrikus világképpel, s ez ebből a szempontból jogos is volt.

A horoszkóp mint mérőeszköz
Az asztrológia nem az a hit, amely szerint az égitestek befolyásolják az emberi sorsot, az asztrológia egy rendszer a valóság leképezésére. A fizika is szimbólumok (számok és betűk) útján próbálja meg leképezni a valóságot, s eszébe sem jut, hogy képleteivel befolyásolhatná a nehézkedési erőt.
* A könyv a két német állam újraegyesítése előtt íródott.
A horoszkóp olyan mérőeszköz, amely az időkvalitás megértésére van hitelesít­ve; munkája tetszőleges pontosságú. Pontosságának mértéke technikai variabilitásától függ, magának a mérhetőségnek nincsenek határai. Amint az idő mennyisége is tet­szőleges pontossággal mérhető, s a pontosság mértékét gyakorlatilag a mindenkori technikai lehetőségek szabják meg. Amíg csak a napórát ismerték, nem tudták olyan pontosan mérni az időt, mint később, a mechanikus órával. Ma már ezred- és millio­mod-másodperceket is tudunk mérni.
Ugyanígy van ez az asztrológiával is. Gyakorlati alkalmazásában az asztrológia eredményei gyakran igen durvák, kívánnivalót hagynak maguk után. A pontosság növelése az asztrológusok technikai adottságaitól s a mérőeszközök további fejleszté­sétől függ, ennek is csak az emberi képességek szabnak határt.
Az itt következő mondás viszont, amelyet generációk óta változatlanul ismétel minden asztrológiai tankönyv, teljes képtelenség: „A csillagok hajlamossá tesznek, de nem kényszerítenek.” Ebben a mondatban, amelyet a legtöbb szerző saját szerény­sége és komolysága bizonyítékának tart, több gondolkodási hiba található. Először is azt mondanánk: a csillagok sem ezt, sem azt nem csinálják. A hőmérőről se mond­hatjuk: ha a higanyszál harminc fokot mutat, ezzel bizonyos hőséget ajánl a hőmér­sékletnek, ennek a hőségnek azonban nem kell szükségszerűen bekövetkeznie.
A csillagok nem kényszerítenek semmire, csak azt mutatják meg, hogyan áll ösz­sze egy bizonyos időpontban a valóság. Ezt azonban kényszerítő pontossággal. Ha a fent idézett mondat igaz volna, elveszett idő lenne még öt perc is, amelyet az asztro­lógiára fordítunk. Ez a mottó ugyanis minden asztrológiai kijelentésnek ötven száza­lékos valószínűséget tulajdonít, azaz vagy stimmel – vagy nem. Ha ilyen eredménye­ket akarunk, egyszerűbb, ha feldobunk egy tízfillérest.
Egy további, hasonlóan jelentékeny megállapítás így hangzik: Az emberi sors az öröklött tényezőkből, a nevelésből, a környezeti hatásokból és a kozmikus faktorok­ból áll össze. Ebben a mondatban nemcsak az almát és a körtét keverik össze. Első kérdésünk az lenne, hogy milyen természetűek ezek a „kozmikus faktorok”. Mik ezek, és hol élhető át ezeknek a kozmikus faktoroknak a hatása? Mely sorsrészletek­ben van illetékességük? Itt ugyanis a sors olyan eseményeiről kellene beszélnünk, amelyekben a környező világ egyáltalán nem vesz részt, mert ellenkező esetben a környezeti befolyások kategóriája lenne illetékes.
Ebben az állításban igen kevés a következetesség, annál több viszont a vágy, hogy a kijelentő elfogadhassa a természettudományokat, s mintegy mellékesen mel­léjük csempéssze az asztrológiát is. A nevelés és a környező világ szintén csak egy­egy szintet jelentenek, amelyeken az ősprincípiumok manifesztálódnak. A környező világ a végrehajtó szerv. Hogyan élhetné át az ember a környező világ médiuma nél­kül a „kozmikus faktorokat” (amelyek ugye az ősideákat jelentik)? Hogyan üthetné­nek el bennünket autó nélkül, hogyan lennénk betegek vírusok nélkül, hogyan ölhet­nének meg bennünket, ha nem lennének gyilkosok? Ezek a környezeti faktorok azon­ban sohasem az okok maguk, mindig csak a sors „végrehajtói”.
Az öröklött tényezők szintén egy másik szintet testesítenek meg, amelyen ismét csak megtalálható valamelyik ősprincípium reprezentánsa. A sejtinformációk szintjé­ből ugyanúgy kiolvasható a valóság, mint az égboltból. A genetikusok lelepleződnek
– ők is csak az asztrológusok kollégái. Ha az asztrológussal megesik, hogy kauzális hatást tulajdonít a csillagoknak, hogyan vehetnénk rossz néven a humángenetikustól, ha sziklaszilárd meggyőződése, hogy az öröklött tulajdonságok „oka” a génstruktúra. Egy ember minden sejtjében ott hordja horoszkópját, hiszen az egész mindig ott ta­lálható minden részletben, ahogyan a magban is benne van a növény.
Az akupunktúra erre igen szemléletes példa; kezdetben az egész testre vonatko­zott, később felfedezte a fülben az egész embert, majd ugyanez bekövetkezett az orr, a kéz, a láb stb. vonatkozásában. Ugyanígy minden ember horoszkópja megtalálható a szemében, a fülében, a kezében, a lábában, minden sejtjében. Csak a szimbólumok nyelve különbözik, kijelentéseik azonosak.
Minden csak ugyanazt az egy valóságot képezi le.
Megvolt annak az alapja, miért nevezték régen az asztrológiát „királyi tudo­mánynak”. Az asztrológia átfogja a teljes valóságot, minden szinten ugyanolyan si­kerrel alkalmazható, univerzális. Annak is megvolt az alapja, hogy Kepler írásának a következő sokatmondó címet adta: Intés az asztrológia ellenségeinek. Megvolt az oka, miért nevezte Paracelsus sarlatánnak, kuruzslónak az olyan orvost, aki nem ért az asztrológiához. A fenti megtisztelő kijelentések azonban kizárólag az olyan aszt­rológiára érvényesek, amely szilárdan gyökerezik az ezoterikus világképben, a csilla­gok valódi üzenetének megfejtésén nyugszik, s nem azokra a túlságosan is elszapo­rodó torzképekre, amelyek ma asztrológia címszó alatt futnak.
Az igazi asztrológia a beavatás útja, amely az önismereten és a természet megis­merésén keresztül az Isten megismeréséhez vezet. Az igazi asztrológia ezért legvégül fölöslegessé teszi önmagát. Az igazi asztrológia filozófia – ezért beszélt Schult „asztrozófiáról” –, nem pedig embertársaink jövőjében való kutakodás. Ahhoz, hogy megismerhessük az asztrológiát, meg kell tanulnunk. Az asztrológia megtanít ben­nünket arra, hogy saját szituációnkból kiindulva megértsük embertársainkat és a vilá­got, s így belülről megbékélhessünk velük. Hogyan is haragudhatnánk arra, akit meg­értettünk? Az igazi asztrológia a valóság új dimenziójának látványát nyitja meg előt­tünk.
A születési asztrológia a horoszkópot a születés pillanatára, pontosabban az első lélegzetvétel pillanatára állítja fel. Mint bármely esemény vagy vállalkozás esetében, itt is elkezdődik valami, s ezt egy ember életútjának nevezzük. A horoszkóp azt méri, hogy milyen időkvalitás közepette indul ez az életút, ezért azt is tudja, hogy az a ké­sőbbiekben milyen. A születési horoszkópnak – alap- vagy radixhoroszkópnak is nevezik – három különböző érvényességi területe van:
1.
Megmutatja azt, amit a pszichológusok karakter-vagy személyiségstruktúrá­nak neveznek.

2.
Ha ehhez a karakterstruktúrához – amely önmagában természetesen statikus – hozzáadjuk az idő faktorát, ebből szükségszerűen megkapjuk az életutat. Az időfak­tor arról fog felvilágosítást adni, hogy az érintett számára mikor melyik problémate­rület válik átélhetővé.

3.
Az alaphoroszkóp ugyanakkor a születési folyamat eseményhoroszkópja is. Éppen ezt a harmadik illetékességi területet hagyták mindeddig egészen figyelmen kívül, pedig messzire nyúló elméleti következményei vannak. Mind az életre, mind a születés eseményeire ugyanaz a horoszkóp vonatkozik. Más szavakkal: egy ember


élete születésének felnagyítása. Minden esemény, amely egy ember sorsában megje­lenik, biztonsággal meg kell hogy mutatkozzék a születés során, mint egy sokszoro­san lekicsinyített analóg esemény.
Korábban már beszéltünk a dimenzió problémájáról, s akkor említettük, hogy mi, emberek, a közepes arányokra vagyunk utalva ahhoz, hogy valamilyen alakot vagy formát (Gestalt) fel tudjunk ismerni. Ha valaki a megszokott tempóban fütyüli a „Nyuszi ül a fűben”-t, akkor ráismerünk. Ha azonban az egyes hangok közötti távol­ság kitágul, s mindennap csak egyetlen hangot hallunk, a dalt egységében (alakjában) nem fogjuk felismerni többé. Ugyanez érvényes arra, ha a melódiát felgyorsítva játsz­szuk le egy magnón. Ez a felgyorsított lejátszás az asztrológiában a születés, amely­nek belső struktúrája csak időbeli szétosztásában lesz mint „élet” felismerhető.
Ha fordítva szemléljük, azt mondhatjuk, hogy egy ember életében soha semmi nem tud manifesztálódni (legyen az betegség, pozitív vagy negatív sorsesemény), ami kicsinyítve születésében ne lett volna jelen. Ez a szemlélet ellentmond minden olyan elméletnek, amely a betegségek vagy az események „okát” az ember biográfiájában keresi. Valójában a megfelelő módszerrel (reinkarnációs terápia) bebizonyítható, hogy minden probléma visszakövethető egészen a születésig. Ugyanis minden kezdet magába zárja a véget is.

A horoszkóp mint az élet tanterve
A horoszkóp szimbolikus formában mutatja az idő minőségét, és azon ősprincí­piumok specifikus rangsorolását és egymáshoz való viszonyát, amelyek közepette egy ember ebbe a létbe lépett. A horoszkóp az a feladat, illetve tanterv, amelyet egy embernek életében meg kell valósítania, be kell töltenie. Minden úgynevezett kons­telláció (az asztrológusok ezen a princípiumok bizonyos csoportosulását értik) egy meghatározott feladatot, problematikát testesít meg.
Ezen a helyen néhány megjegyzést szeretnénk fűzni a probléma fogalmához. A valóságban nincsenek problémák. Egy bizonyos szituáció akkor lesz problémává az ember számára, ha nem képes azt tudatába beépíteni. Egy hatéves gyermek számára komoly probléma a szorzás, egy harmincéves számára aligha – időközben ugyanis megtanult szorozni. Minden tanulási folyamat a tudat kitágulásával jár, s ez lehetővé teszi a probléma megoldását. Ha egy feladatot megoldunk, ezzel megváltjuk „prob­lémásságától”. Ennek a megváltási folyamatnak az a következménye, hogy a meg­váltott szituáció általában soha többé nem süllyed a probléma szintjére.
Fontos, ezért soha nem szabad elfelejtenünk, hogy minden probléma csak a szi­tuáció és tudatállapotunk között fennálló nívókülönbséget jelöli, így azt kívánja tő­lünk, hogy a tanulási folyamatban előrelépjünk, s oldjuk el, váltsuk meg őt problé­másságától. A mindennapi életben mégis a legtöbb ember úgy viselkedik, mintha a problémák „mint olyanok” léteznének, s a környező világtól várják el, hogy elhárítsa őket.
Beszéltünk már arról, hogy minden konstelláció egy ilyen probléma szimbolikus formája, s a horoszkóp ezáltal az élet tantervének tekinthető. Mindezeket a konstellá­ciókat tanulással, aktív megvalósítással át kell helyeznünk életünkbe, s meg kell vál­tanunk problémásságuktól. Bár a születés időpontjában a konstellációk még problé­mák”, életünk végére lehetőleg egészen meg kell váltanunk őket problémásságuktól. Életünk tanulási folyamat – ez, sajnos, sokak számára nem olyan magától értetődő, mint amilyennek lennie kellene.
Ha a természetben valamilyen közös lényegi vonást keresünk, azt találjuk, hogy minden fejlődik. Mind a tudomány, mind az ezotéria számára minden élet célja az evolúció. A tudomány hajlamos arra, hogy az evolúciót a „véletlen” génmutációk termékének tekintse. Az ezotéria ezzel szemben az evolúcióban egy definiált célra irányuló fejlődést lát. Abban viszont mindenki egyetért, hogy minden, ami él, fejlő­dik. Hogyan történik ez a fejlődés? Kizárólag tanulási folyamatokon keresztül. Ez ugyanúgy érvényes a féregre, mint az emberre.
Ez a tanulási folyamat – mint láttuk – problémák megoldásán keresztül zajlik le. Miután a problémamegoldás mindig megerőltetéssel jár, az élőlények többnyire nem keresik maguknak a problémákat, hanem konfrontálódniuk kell velük. A problémák­ban tehát tulajdonképpen az evolúció hajtókerekét láthatjuk.
Azt az instanciát (felső hatalmat) nevezzük sorsnak, amely gondoskodik arról, hogy a tanulást soha ne hagyhassuk abba, és ezért újabb problémákkal szembesít bennünket. A horoszkópban valóban ott találjuk egy ember inkarnációjának teljes tantervét, ezért sokan azt állítják, hogy a horoszkópban ennek az embernek a sorsa válik láthatóvá. Ez viszont úgy hangzik, mint egy fátum, amelynek semmi sem állhat ellent. Ha viszont tantervről, vagy a feladatok megoldásáról beszélünk, mindjárt kö­zelebb kerülünk a dolgok rejtett értelméhez.

A tanulás polaritása
Témánkban jó ideje ott feszül a kérdés: milyen mértékben determinált a sors, il­letve feladataink betöltése, hol van az emberi szabadság, amely ezen változtathatna. Ez volt s ez is marad a legbonyolultabb kérdés, s a hozzávetőleges válaszhoz is csak lépésről lépésre juthatunk el. A tanterv maga bizonyosan determinált, tehát be kell teljesednie. A polaritás törvénye azonban a determináltságon belül is érvényben ma­rad. Ez a törvény választás elé állít bennünket, hogyan teljesítsük saját tantervünket, melyik úton lépjünk előre a tanulás folyamatában, hogyan váltsuk meg problémáinkat problematikusságuktól. Különbséget teszünk tehát a teljes mértékben determinált megoldandó problémák és a megoldási út „hogyan”-ja között. Erre az utóbbira a po­laritás két különböző lehetőséget kínál:
1.
A tudatos tanulás. Ez azt követeli az embertől, hogy álljon sorsa kihívásai elé, s minden problémát szabad akaratából, aktív módon váltson meg problematikussá­gától.

2.
A tudattalan tanulás. Ez automatikusan életbe lép, ha egy problémát elmu­lasztunk tudatosan megoldani.


Az emberek többsége a második lehetőségre, tehát a tudattalan tanulásra korlá­tozza magát. A tudattalan tanulás a szenvedés útján való tanulás. Ha készek vagyunk arra, hogy fixációinkat, álláspontjainkat kérdésessé tegyük, hogy újakat sajátítsunk el, hogy újabb tapasztalatokat kockáztassunk, hogy tudatunkat kitágítsuk, s így urai le­gyünk a sorsunk felvetette problémáknak, a legnagyobb sorscsapásoktól, betegsé­gektől sem kell félnünk.
Abban a pillanatban azonban, amikor problémáinkat elodázzuk, megpróbálunk menekülni előlük, vagy letagadni őket (a pszichológusok ezt „elfojtásnak” nevezik), a sors fog belekényszeríteni bennünket a tudomásul nem vett tanulási folyamatba. Ilyenkor a szituáció áldozatai leszünk, s problémáinknak legalábbis egy részét átélés útján, szükségszerűen megoldjuk. Ezekben a kikényszerített szituációkban azonban a tanulás többnyire tökéletlen, mert túl nagy az azt átszenvedő ellenállása. Egy szituá­ció értelmét csak akkor foghatjuk föl egészen, ha megbékélünk vele. A probléma megoldatlan maradványa így általában egy újabb kényszertanulás magvává válik. Nézzünk erre egy példát.
Emeljünk ki egy ember horoszkópjából egy konstellációt, amelyet a szaknyelv „Szaturnusz-Mars-kvadrátnak” nevez. Tisztán technikailag ez azt jelenti, hogy ami­kor ez az ember született, a Szaturnusz bolygója 90 fokos szöget zárt be a Mars boly­gójával. Ez a Szaturnusz-Mars-konstelláció csak egy meghatározott feladatot szim­bolizál. A Szaturnusz princípiumát az előzőekben röviden már ismertettük a követ­kező címszavakkal: ellenállás, struktúra, gátlás; míg a Mars princípiumához az ener­gia és az impulzus fogalmait rendeltük. Ha ez a két princípium egy horoszkópban olyan kapcsolatba kerül, amelyet kvadrátnak nevezünk, ez azt jelenti, hogy ennél az embernél az energia és az ellenállás összekapcsolódik, s nem választható el egymás­tól. Ezt röviden „energiaellenállás-problematikának” nevezzük. Ez az ember bármi­kor akarjon tehát energiát kifejteni, mindig ellenállásba fog ütközni.
Mindig panaszkodni fog a külvilágra, az lesz a véleménye, hogy őt mindenütt gonosz módon elgáncsolják. Mennél inkább kivetíti azonban a „vétkest” a környező világra, annál kevésbé fogja problémáját megoldani. Bár valóban a környező világ az ellenállás végrehajtó szerve, a probléma azonban magában az érintett emberben van, aki affinitása által törvényszerűen kerül kapcsolatba a konstellációjának megfelelő külvilággal – azt is mondhatjuk: tudattalanul keresi azt. Valójában ennek az ember­nek még szüksége is van ezekre az ellenállásokra, különben nem tudna energiát ki­fejteni. Az ilyen ember az ellenállásokon nő fel, s ez könnyen vezethet az „ellenállás­ok keresésének eszkalációjához”.
A konstelláció tehát: feladat, amely se nem jó, se nem rossz, se nem pozitív, se nem negatív, viszont át kell helyeznünk a valóságba, mert csak úgy váltható meg problematikusságától.
Tételezzük fel továbbá, hogy emberünk e problémáját hosszú távon elfojtja. Akárhová kerül, a problémát mindig a külvilágra projiciálja, azt teszi felelőssé érte, s maga semmit sem tesz a probléma megoldásáért. Nem is tartja a „saját problémájá­nak”.
Vannak bizonyos technikai eljárások az asztrológiában, amelyekkel felismerhet­jük, hogy mikor lesz egy ember számára különösen aktuális egy bizonyos konstellá­ció, ezt nevezik kiváltásnak. A legtöbb asztrológus hajlamos arra, hogy az ilyen konstellációkat rossznak vagy veszélyesnek nevezze, s azt tanácsolja az illetőnek (ha az tanácsát kéri), hogy a kiváltás kiszámolt időpontjában legyen különösen óvatos. Meglehetősen függetlenül attól, hogy az illető követi-e ezt a (teljesen esztelen) taná­csot, a megjelölt időpontban olyan szituációba fog jutni, amelyben áldozatként kerül szembe az elhárított „energiaellenállás” problematikával. Erre egy ősprincípiumok­nak megfelelő analóg lehetőség például, hogy autójával 180 km-es sebességgel neki­megy egy fának. Így aztán megtapasztalja, mi az energia (180 km-es sebesség) és mi az ellenállás (a fa). Így megismerte az ősprincípiumot.
Ezekből az eseményekből mindig tanulunk, ha nem is a kívánatos tökéletesség­gel. Az ilyen esemény mintha fel is jogosítaná az asztrológust arra, hogy veszélyes és negatív konstellációról beszéljen – valójában azonban egy teljesen semleges konstel­láció lett veszélyes emberünk számára, mert vonakodott feladatát tudatosan végre­hajtani.
Hogyan nézne ki a tudatos megoldás? Emberünknek olyan tevékenység, olyan foglalatosság után kéne néznie, amelyben a leírt princípiumokat (energia/ellenállás) a valóság egy tetszőleges szintjén folyamatosan megvalósíthatja. Példánkban kínálko­zik erre a karate. Ebben a sportágban hihetetlen intenzitású ütéseket tanulunk meg kivitelezni, amelyeket milliméteres pontossággal a cél előtt kell leállítani, egyébként a harci partner számára halálosak volnának. Ezeknek a kézzel, de lábbal is kivitelez­hető ütéseknek a rettenetes erejét gyakran demonstrálják úgy, hogy puszta kézzel kettétörnek egy téglát vagy egy deszkát.
Ennek a sportágnak tehát két kiemelkedő jellegzetessége van: az ütések rendkí­vül energikusak, és ezeket az ütéseket ugyanilyen rendkívüli figyelemmel kontroll alatt kell tartani. A karate tehát pontosan megfelel a Szaturnusz-Mars­konstellációnak. A Mars önmagában véve iránytalan energiája itt a Szaturnusz struktúrájára talál. Aki ezt a sportágat megtanulja, a napi edzéssel folyamatosan meg­valósítja konstellációját. A tapasztalás és a szembesülés révén egyre jobban megis­meri problematikáját – s ez a felismerés magától áttevődik a lét egyéb szintjeire is.
Aki ezt a megoldást választja, annak nem kell félnie a konstelláció kiváltódásá­tól. Nem fog nekimenni a fának akkor sem, ha 180 km-es sebességgel vezet. A meg­felelő időben számára is meg fog mutatkozni a konstelláció, de nem fogja őt veszé­lyeztetni. Így, lehet, hogy éppen ebben az időpontban például győz egy karateküzdelemben, új dant kap, vagy ilyesmi. Ezzel a példával azt akartuk megvilá­gítani, milyen mértékben determinált a feladat megoldási kényszere, s mi a különbség a tudatos és tudattalan út között. A sors a végeredményben jelentkezik, nem az út minőségében. A sors a tanulási folyamat céljának elérése, nem tartozik a sorsra az, hogy a célhoz vezető úton állandó elhárításunk miatt mennyit szenvedünk.
Ez a példa megvilágítja az asztrológiai prognózisok pontosságának kérdését is. Az asztrológia a princípiumok szintjén dolgozik, konkrétan ezek a princípiumok végtelenül sokféle szinten megvalósíthatók. Az asztrológia távolról sem alkalmas a megvalósulás szintjeinek meghatározására. A „távolról sem” itt azt jelenti, hogy bi­zonyos szintek dominanciája felismerhető, s az esetleges technikai fejlődés e felisme­rés pontosságát még finomíthatja is. A modern asztrológiai rendszerek részben már képesek a szintek meghatározására, ezek a rendszerek azonban olyan differenciáltak, hogy ez prognosztikai felhasználásukat gyakorlatilag lehetetlenné teszi. Tisztában kell lennünk azzal, hogy mindez nem az egzaktság hiánya, hanem a függőleges gon­dolkodási rendszer sajátossága miatt van így. Mivel a sors számára nincs jelentősége a megvalósítási szintnek, számunkra sem lehet olyan nagyon jelentős.
Később még látni fogjuk, hogy éppen a szintek kicserélhetőségéből fontos terápi­ás lehetőségek adódnak. Bár egy kívülálló számára meglehetősen sajátosnak tűnhet, hogy az asztrológus szemében „ugyanaz”, ha valaki nekimegy a fának, vagy ha győz a karatéban – másrészről azonban pontosan ez az a gondolkodásmód, amely a való­ság egészen új összefüggéseinek felismerését lehetővé teszi.
A sorscsapás és a betegség legtöbbször valamilyen szabad akaratunkból nem tu­domásul vett tanulási folyamat negatív aspektusa. Röviden így fogalmazhatnánk: aki nem tanul, az szenved. Az emberek általában igen sajátos követelményeket támaszta­nak az élettel, a sorssal szemben. Úgy viselkednek, mintha joguk lenne ahhoz, hogy jól érezzék magukat, gazdagok, egészségesek és boldogok legyenek. Milyen groteszk félreismerése ez a valóságnak! Vajon miből vezetik le ezeket az igényeiket?
Az ember nem azért inkarnálódik erre a világra, hogy lustálkodjék és élvezze a napsütést, hanem azért, hogy fejlődjék, és képességei szerint szolgálja ezt a világot. Aki tudatosan ezt teszi, meg is találja szerencséjét. Annak, amit mondtunk, semmi­lyen életellenes mellékzöngéje nincs, csak a prioritásokat akarja áthelyezni.
Minden ember megszakítás nélkül keresi a boldogságát. Ez nemcsak joga, de cselekvéseinek legfőbb mozgatórugója is. A bejáratott utak azonban legnagyobbrészt alkalmatlanok arra, hogy ezt a keresést siker koronázza. Az ember keres valamit, ezt boldogságnak nevezi, ugyanakkor nincs pontos elképzelése arról, mi is tulajdonkép­pen ez a boldogság. Így a külvilág bizonyos dolgait azonosítja ezzel a vágyott bol­dogságérzéssel, s úgy gondolja, ha ezeknek a dolgoknak a birtokában lesz, boldog is lesz. Ezzel egy végtelen és értelmetlen hajtóvadászat kezdődik. Valahányszor ugyanis elértük a boldogság vágyott hordozóját, kiderül; alkalmatlan arra, hogy közvetítse a hőn vágyott boldogságot. Aki éhes, azt hiszi, ő lenne a világ legboldogabb embere, ha teleehetné magát. Megkapja a vágyott eledelt, s azt fogja gondolni, hogy a boldog­ság teljessége csak akkor az övé, ha egy lakása is lesz. Ha megvan a lakás, egy kertes házra fog vágyakozni. Ha ez is megvan, dicsőségre, elismerésre vágyik. S ha ezt is elérte, egy krónikus betegség fogja megakadályozni abban, hogy boldog legyen. Ki­gyógyítják betegségéből, s magányosnak érzi magát, s úgy gondolja, „már csak” em­berekre van szüksége a boldogsághoz. „Szerencsére” a halál aztán átmenetileg meg­váltja a boldogság utáni fáradságos hajtóvadászattól.
Akkor követjük el a hibát, amikor azt hisszük, hogy a boldogság külső dolgoktól függ. Nem vesszük észre, hogy a külső dolgok csak addig izgalmasak, ameddig nem a mieink. A boldogságra nem lehet vadászni, s a boldogságot nem lehet birtokolni. A boldogság a tudat, a lélek egy állapota, ezért is beszélnek a németek üdvösségről. [A német nyelvben az üdvösség szó a boldog (Glück) és a lélek (Seele) szó összetétele.] A boldogság tökéletesen független a külvilágtól. A boldogság ott nő, ahol az ember harmóniába kerül a világgal. A boldogság ott nő, ahol az ember tudatában feladatá­nak felismeri azt a kegyelmet, hogy szolgálhat.
A szenvedés a boldogság ellentéte, így végül is ugyanaz. A szenvedés „szeren­csénkre” (zum Glück – boldogulásunkra) gondoskodik róla, hogy ne kerüljünk örö­kösen tévutakra. A szenvedés gondoskodik róla, hogy ne adjuk fel a keresést, meg­akadályozza, hogy leálljunk. A szenvedés mindig kerülőút, s ezáltal mégiscsak út, amely célhoz vezet.
Asztrológia a reinkarnáció alapján
Térjünk vissza a születési horoszkóphoz. Láttuk, hogy az élet tantervét, s mint ilyet, az ember sorsát mutatja be. Egy ember életútja születésekor eldől. Az ember élete során ezt a látenciát (benne rejlő tartalmat) átteszi a valóságba. Az emberi élet­ben nincsen véletlen.
Felvetődik a kérdés, vajon egy embernek, ha „véletlenül” néhány órával előbb vagy később született volna, más lenne a tanterve, a sorsa? Ez így van, más időpont­nak más a minősége, ezért más életutat jelent.
Azt gondolhatják, hogy jóllehet, nagy lendülettel „kiérveltük” az emberi életből a véletleneket, a születés pillanatában ott vannak újra egy csokorban: egyszóval a szü­letés órájának véletlenje dönti el sorsunkat? Ha hűek maradunk felismerésünkhöz, amely szerint e világon nem létezhet véletlen, a születésnek – mint eseménynek – is determináltnak kell lennie valamilyen törvényszerűség által.
Minden esemény csak tartalmának formai kifejeződése. A tartalomnak és a for­mának egybe kell csengenie. A formából megismerhetjük a tartalmat, és fordítva. (Tipikus fiatalkori tévedés, hogy az értékes tartalom utáni kutatásban elhanyagolhat­juk a formát.) A születés formai esemény, amely egy meghatározott időkvalitásban manifesztálódik, s egy tartalmat reprezentál. Mi ez a tartalom?
Itt tematikusan arra kényszerülünk, hogy visszanyúljunk a reinkarnációhoz. A születéssel nem egy „tiszta lap” jön a világra, azaz egy tiszta, szűzies lélek, ahogyan a gyermeket elképzeljük, akit tartalmilag csak születése pillanata határoz meg. Ha egy lélek biográfiájára rávilágítunk (erre még visszatérünk), a földi életek hosszú lánco­latát találjuk mögötte. Ez a lélek mindegyik életében meghatározott tantervvel konf­rontálódott, amelyet többé-kevésbé jól oldott meg.
Legritkább eset, hogy valaki halála pillanatában sorsa minden feladatát és köve­telményét tökéletesen felfogta és megoldotta volna. Majdnem mindig marad valami, amit nem fogott fel, vagy nem oldott meg, olyan ez, mint egy évvégi kereskedelmi mérleg, amelyben mindig marad valami a követelések vagy a tartozások oldalán. Ér­zékeltessük ezt egy képpel: Mondjuk azt, hogy a mérleg utolsó vonala alatti jel a lé­lek kódszáma. Ez a kódszám a lélek kvalitatív érettségét szimbolizálja. Ez a lélek akkor inkarnálódhat újra, ha az időkvalitás megfelel saját kvalitásának.
Az időkvalitást korábban előfeltételnek neveztük, amelyben a tartalmilag adekvát esemény manifesztálódni képes. Ebben az esetben is az időkvalitás az anyagi való­ságra nyíló ajtó, amely csak akkor nyílik meg, ha a lélek „tartalmi kvalitása” össze­cseng az időkvalitással (ez a rezonancia törvénye!). Ez az inkarnációs időpont a fo­gantatás időpontja, a fenti törvények szerint azonban a fogantatás időpontja korrelál a születés időpontjával, így mondhatjuk, hogy a születés időkvalitása elárulja az inkarnált lélek természetét.
A horoszkóp tehát a földi életek addigi láncolatának csak egy törvényszerű, köz­tes eredménye. Így se nem véletlen, se nem igazságtalan. A horoszkóp az ember kar­máját mutatja – az erre az inkarnációra szükségessé vált tantervet.
Itt derül ki, milyen alapvetően összekapcsolódik az asztrológia a reinkarnáció ta­nával. Reinkarnációs vonatkoztatás nélkül az asztrológia tarthatatlan nonszensz, nincs olyan asztrológus, aki a reinkarnációt tagadván, kielégítő választ tudna adni arra a kérdésre, miért van az egyik embernek ilyen, a másiknak olyan horoszkópja. A horoszkóp reinkarnáció nélkül a véletlen, vagy a sors akaratának terméke lenne. Ha azonban feltételezem a véletlent és a sors akaratát, teljesen értelmetlen asztrológiával foglalkoznom, hiszen akkor csak eme akarat törvényszerűségeit számolhatom ki.
A horoszkóp olyasmi, amit mindenki maga vívott ki magának – senki sem pa­naszkodhat miatta. Nincsenek jó és rossz horoszkópok, de kétségtelenül vannak olyan feladatok, amelyeket könnyebb, míg másokat nehezebb áttenni a valóságba.
Sajnos az asztrológiai technikák s korunk funkcionális gondolkodásmódjának keveredése következtében az asztrológusok körében egyre több olyan gondolkodási hiba jelenik meg, amely növeli azt a veszélyt, hogy az asztrológiától tanácsot kereső embert több kár éri, mint amennyi haszna származik belőle. Mindenekelőtt akkor, ha a bolygók befolyásáról beszélnek. Így a csillagok is olyan területté válnak, amelyre a bűnösséget ki lehet vetíteni. Amíg eddig a bűnöst a környezetben, a családban, a munkahelyen, az államban keresték, az asztrológiai tanácsadás következtében egy­szerre csak a Szaturnusz lesz a bűnbak. E szemlélet áldozatai életük minden nehézsé­gére a „rossz horoszkópban” találják meg a vétkest, a sikeres embereket pedig irigy­lik a „jó horoszkópjukért”.
Ha az asztrológia erre a szintre süllyed, nem szabad azon csodálkoznunk, hogy nem csendesednek el a babonás szemrehányások. Ebből a téves alapállásból szinte automatikusan adódik az asztrológia híveinek legelterjedtebb tévedése: az, hogy az asztrológia olyan módszer, amellyel az ember sorsát korrigálhatja. Szinte mindenütt azzal a szándékkal foglalkoznak asztrológiával, hogy kicsit átverjék a sorsot, s így előnyöket csikarjanak ki maguk és klienseik számára a csillagokról való tudásból.
Erre az alapállásra épülnek azután az efféle tanácsok: valakinek sürgősen azt ajánlják, hogy a következő hónapokban legyen felettébb óvatos, semmire ne vállal­kozzék, s legjobb, ha a három érintett napban még az ágyból sem kel ki, mert ebben az időszakban egy gonosz és veszélyes konstelláció lép működésbe. Mégse essen kétségbe egészen az illető, hiszen fél éven belül minden jóra fordul, a Jupiter ugyanis trigonban fog állni a Nappal, s itt lesz az ideje, hogy minden feladatába belefogjon. Akkor következnek majd be a szerencsés események, győzelmek és így tovább.
Inkább semmilyen asztrológiát, mint az emberiség ilyen félrevezetését! Így ala­kulnak ki az asztrológiafüggő személyiségek, akik minden döntésük előtt kikérik az asztrológus véleményét, meg akarják tudni, jól vagy rosszul állnak-e a csillagok, akik minden utazás előtt egy pillantást vetnek horoszkópjukra stb. Kérjük, ne mérjék az asztrológiát használóinak tévelygésein – hiszen akkor nemsokára tényleg besorolhat­nánk a kábítószerek közé.
Az emberiséget kifejezetten izgatja az az idea, hogy a sorsot meg lehet csalni, mindenki meg is próbálja a maga módján – az orvosok az intenzív osztályokkal, az asztrológusok a horoszkóppal. Ugyanaz a szakadék, amely az orvostudomány és a valódi gyógyítás között tátong, választja el napjaink asztrológiáját az igazi asztroló­giai bölcsességtől.

A sors beteljesítése
Az asztrológia nem arra való, hogy segítségével átverjük, hanem hogy beteljesít­sük a sorsunkat. A régi görögöknél és rómaiaknál a bolygóprincípiumok istenek. Az ősprincípiumokat megszemélyesítették, s mint az istenalakok tulajdonságait írták le. Az istenek világa az antikoknál a valóság hasonló leképezési rendszere volt, mint amilyen az asztrológia. Csak megemlítjük, hogy a Biblia is szigorúan erre a 7 princí­piumra épül, ezt azonban még részletesen ki kell majd fejtenünk.
A görögök az istenekkel való érintkezés zökkenőmentes lebonyolításának egy­szerű útját ismerték: amíg az isteneknek áldozunk, nem ártanak nekünk, ellenkező esetben erőszakkal veszik el tőlünk az áldozatot. Ez a formula máig is érvényes, ez az asztrológia tulajdonképpeni kulcsa. A valósághoz is közelebb áll, ha az ősprincípiu­mokat „istenekként” képzeljük el, mintha holt égitestekként.
Az „áldozás” fogalmán azt értik, hogy saját élményszféránkban teret biztosítunk egy ősprincípiumnak, tehát tudatunkba integráljuk. Az ősprincípiumok különböző időszakokban követelik meg az embertől, hogy helyet biztosítson nekik, szembesül­jön velük. Aki elébe áll a felszólításnak, s az istenséget magába engedi, hogy megis­merhesse, az áldozott neki, így semmi félnivalója nincsen. Aki azonban hallván az istenség kopogását, becsukja ajtaját, nem bocsátja be, nem akarja megismerni, az biztos lehet benne, hogy rá lesz kényszerítve a megtagadott áldozatra. Az ember élet­útja a tökéletességhez kell vezessen, minden kis lépés tökéletesebbé tesz bennünket. Tökéletesebbek pedig akkor leszünk, ha valami addig hiányzót, valami ismeretlent integrálunk. Így a sors törvényszerűen mindig olyan princípiumokkal szembesít ben­nünket, amelyeket még nem valósítottunk meg, amelyek még idegenek számunkra, még hiányoznak belőlünk.
Ez az a veszélyes pont, amelyen sokan beleesnek abba a hibába, hogy bezárkóz­nak, elfojtják a valóságot, vagy ellenállást fejtenek ki – csődöt mondanak, amikor áldozniok kellene. Ezzel veszi kezdetét a sors és az ember közötti küzdelem, amely­ben az első pillanattól kezdve biztos a sors győzelme. Az ember, mint vesztes, pa­naszkodni fog a gonosz sorsra, amely tönkreteszi, s nem veszi észre, hogy ő maga volt az, aki a meghívást nem fogadta el.
Most térünk rá az asztrológia értelmére. Az asztrológiai tanácsadásnak az lenne a feladata, hogy az ember tudomására hozza, milyen tantervet kell ebben az inkarnáci­óban beteljesítenie, s megmagyarázza neki azokat a princípiumokat, amelyekkel szembesülnie kell. Az asztrológus nem jósolhatja meg a kérdező jövőjét, ha nem akarja tőle fejlődését elrabolni. Azt viszont megteheti, hogy informálja arról, mikor „melyik istenség fog bekopogni”, s hogyan kell bánnia vele ahhoz, hogy megismer­hesse, megszerethesse. Túlságosan gyakran megfeledkezünk arról, hogy amit valóban megismerünk, azt megtanuljuk szeretni is. A gyűlölet mindig azt jelenti, hogy aki gyűlöl, nem ismeri gyűlölete tárgyát.
A függőleges gondolkodás lehetővé teszi az asztrológus számára, hogy a tanács­kérőnek olyan szinteket nevezzen meg, amelyeken az új princípiumot megvalósít­hatja, a konstellációt beválthatja. A valódi asztrológiai tanácsadás nem inthet óvatos­ságra senkit egy princípiummal (konstellációval) kapcsolatosan, ellenkezőleg, taná­csot, bátorítást kell adnia ahhoz, hogyan szembesüljön vele az érintett.
Ebben rejlenek az „asztroterápia” valódi lehetőségei. Az asztroterápiát az utóbbi években fejlesztettük s építettük ki. Alapja a fejezet elején vázolt „valóságtáblázat”. Eszerint a lehető legtöbb szint odarendelhető a tíz ősprincípiumhoz, illetve azok kü­lönböző konstellációihoz. Valamely probléma vagy betegségtünet mindig egy kons­telláció beváltása egy meghatározott szinten (például a testi vagy lelki betegség szintjén).
Minden betegségnek az a feladata, hogy egy olyan princípiummal ismertesse meg a beteget, amellyel önszántából nyilvánvalóan nem volt hajlandó szembesülni. A „valóságtáblázat” segítségével olyan módon tehetünk fölöslegessé egy betegséget, hogy ugyanannak a princípiumnak egy másik szinten kínálunk megvalósulási lehető­séget, tehát függőleges irányban szintet váltunk. Ez a módszer nem legyőzi a tünetet, hanem valóban fölöslegessé teszi – mivel egy másik szinten lezajlik a megtanulandó princípiummal való szembesülés. Ezt függőleges irányú tudatos szimptómaeltolásnak nevezhetjük.
Ismét nézzünk egy egyszerű példát az elmondottakra. Kiszámíthatjuk például, hogy a következő hónapokban valaki a „Szaturnusz-fázisba” lép, azaz esedékessé válik egy Szaturnusz-konstelláció. Példánkban azért használjuk ismételten a Szatur­nusz-princípiumot, mert azt különösen „rossz”-nak tartják, ezért mindenki szörnyen fél tőle, másrészt pedig, mert már megismerkedtünk vele, s néhány szinten ismerjük már az alárendelhető fogalmakat (lásd: „valóságtáblázat”).
Egyes asztrológusok óvják klienseiket ettől a konstellációtól; veszteségektől, megszorításoktól, balesetektől tartanak. Ez a figyelmeztetés azonban semmit sem használ a kliensnek, hacsak annyit nem, hogy szorongani kezd, s egy nyilvánvalóan gonosz bolygó áldozatának érzi magát. A valóságban azonban a Szaturnusz­konstelláció csak azt jelenti: megérett az idő arra, hogy az érintett közelebbről meg­ismerkedjék a Szaturnusz-princípiummal, saját életébe integrálja azt, magába fogadja „Szaturnusz Istent”, hogy tökéletesebbé váljék.
Ahhoz, hogy ezt a szükségszerű folyamatot megkönnyítsük, mi először is meg­magyaráznánk az illetőnek ezt a princípiumot, hogy megértessük vele ennek létjogo­sultságát, azt, hogy ez a valóság egyik építőköve, így a kliens ezzel kapcsolatos ellen­állását képes lesz leépíteni. Ezek után egész sor tanácsot adnánk neki arra, hogyan tudja aktív módon megvalósítani ezt a princípiumot az életében. Tanácsaink kezdet­ben kissé sajátosnak tűnnének, de kliensünk a táblázat segítségével hamarosan kö­vetni tudná őket. Valami ilyesmit mondanánk: az elkövetkező időben állítson le min­den expanzív törekvést, kerülje a társaságot, a partikat, mindent, ami szétszór, szóra­koztat, aminek a bujasághoz köze van. Lehetőleg kizárólag fekete ruhát hordjon, s járjon gyakran temetőbe. Ha teheti, rendezzen be magának egy olyan szobát, ahová egyedül visszahúzódhat. Legyen ez a szoba kopár: fehérre vagy feketére festett, tegye ki esetleg a falra a tizenharmadik tarot-kártyát (a Halált). Íróasztalára odaállíthat egy koponyát vagy egy homokórát. Amilyen gyakran csak lehetséges, vonuljon vissza ebbe a szobába, olvassa a Tibeti Halottaskönyvet és a Biblia egyes részeit. Kerülje a bőséges étkezést – táplálkozzék például makrobiotikusan, vagy koplaljon. Az italok közül részesítse előnyben a zsurlóteát. A gyógyszerek közül az ólom vagy a mész jöhet szóba, homeopátiás formában, egyszeri nagy dózisban. Hallgasson komoly, klasszikus zenét. Mindenben, amit tesz, figyeljen a rendre. Próbálja meg élete sok területét újra strukturálni. Tanulja meg ismerni és szeretni a csönd és a magány áldá­sait.
Teljesen áttekinthető, hogy ajánlásaink a Szaturnusz-princípium függőleges, analógiás láncából erednek: struktúra, ólom, zsurló, fekete, temető, halálszimbólu­mok és így tovább. A lehetőségek további szintekre is kiterjeszthetők, s a mindenkori pácienshez igazíthatók. Ha kliensünk követi tanácsaink jó részét, elkerülhetetlenül megismeri és megérti a Szaturnusz-princípiumot. Ezeket a dolgokat ugyanis nem csak mi tesszük, azok is tesznek velünk valamit.
Mivel azonban páciensünk mindezt szabad akaratából teszi, nem fog ellenállást kifejteni, s meg fogja tanulni szeretni a megszorítottságot, a lemondást s a struktúrát (tehát a szükségszerűre való redukciót) a maga értelmességében. Ha ez az időszak elmúlt, meg fogja állapítani, hogy a halál, a magányosság, a csönd korábban gondo­san került problémájával való szembesülés érettebbé tette, hogy módja nyílt a valóság egy új dimenziójának megismerésére. Ebben az időszakban aktívan azt tette, amit tennie kellett: a valóság egy számára új aspektusát tanulta meg látni s integrálni. Tantervét teljesítette s így megoldotta problémáját.
Ha ajánlásainkat nem követi, mert úgy véli, hogy a lemondás, a beszorítottság, a magány „nem neki való”, ezeket a dolgokat nem kedveli, inkább eddigi életstílusát folytatja, a Szaturnusz-konstelláció „ellenségesnek” fog mutatkozni vele szemben, s az „áldozatot” erővel fogja kikényszeríteni tőle.
Például egy közlekedési baleset következtében kliensünk kórházba kerül. Itt az­tán sok mindenről le kell mondania – a partikról, a társaságról, a bőséges evésről, minden szórakozásról; éppen ezt tanácsoltuk neki, csak mi úgy gondoltuk, jobb, ha szabad akaratából teszi! A szoba berendezése – amelyben fekszik – a legszüksége­sebbekre korlátozódik; éppen azt ajánlottuk, hogy egy ilyet rendezzen be magának. Többször átéli, hogy halottakat gurítanak el a folyosón, sőt őt magát is foglalkoztatja a gondolat, milyen halálközelségben volt balesete alatt; mi is azt ajánlottuk, hogy foglalkozzék a halállal. Sokat van egyedül, s van ideje végiggondolni a dolgokat.
Láthatjuk, hogy a végeredmény ugyanaz. Hiszen megmondtuk már, hogy a tanu­lás célja determinált. A választható különbség mindig csak abban mutatkozik meg, hogy „hogyan” tanulunk, szabad akaratunkból, vagy kényszer hatására.

A betegség mint információ
A fentiekhez hasonló módon található megoldás a már manifeszt betegségekre, problémákra is. Az így értelmezett terápiának mindig az a kérdés a kritériuma, hogy mit akar a betegség a páciens tudomására hozni. Mit nem akar az érintett megtanulni? A terápiának a betegség szándékában álló tanulási folyamatot kell helyettesítenie, egyébként nem vezethet gyógyuláshoz.
Ebből adódik, hogy homeopátiásan kell eljárnunk. (A hasonlóságprincípiumról a homeopátiában lásd a következő fejezetet.) Nem túl színvonalas módszer, ha egy depressziós pácienst fel akarunk vidítani, el akarjuk terelni őt a problémájától. A dep­ressziós páciensnek is a Szaturnusz reprezentánsaival kell szembesülnie – a fekete színnel, a magánnyal, a halállal és így tovább, ha meg akar gyógyulni. Ezzel az alap­törvénnyel szemben ma mindenütt vétenek. A betegszobák tarkák és barátságosak, az olvasmányok vidámak. Végül is a gyászolót se próbáljuk meg viccekkel feldobni.
Ahelyett hogy támogatnánk, minden területen szembeszállunk a sors akaratával. Bár létezik néhány olyan terápiás módszer, amely az analógia törvényére hallgat, al­kalmazóik azonban ezt még csak nem is sejtik. Komplikált elméleteket fabrikálnak, hogy módszereik hatékonyságát magyarázzák, holott azok egyszerűen csak az analó­gia törvényére épülnek.
A Neptunusz princípiuma a következőknek felel meg: az előtérben álló, a konk­rét dolgok feloldása, ködösítés, tudattalan. Analógiás lánca többek között ezeket a területeket foglalja magában: alkohol, drogok, méreg, csalás, víz, a palackzöld szín, láb, álmok, víziók, misztika, ezotéria. (Egyébként ez az analógiás lánc megmagya­rázza, hogy a közvélemény miért nem tudja egymástól elválasztani a csalást, az illú­ziót és az ezotériát, másrészről magyarázat arra is, hogy ezoterikus területeken tény­legesen miért olyan gyakori a megtévesztés – az öncsalás és mások megtévesztése. )
Ha egy ember életében a Neptunusz lesz illetékes, akkor neki azt kell felmutat­nia, mi van élete hátterében, hozzáférhetővé kell tennie tudattalanját. Ehhez az szük­séges, hogy átmenetileg elveszítse prioritását, illetve áteresztőképes legyen a felületi, a tudat, a logika, az intellektus. Ez viszont koncentrációs nehézségekhez, álmodozás­hoz, hasonlókhoz vezet.
A tudattalannak ez a szokatlan áttörése ezt az embert orvoshoz viszi. Az orvos nyugtatókat ír fel neki. Ez valamelyest segít, mert „méreg”, s így ugyanahhoz az analógiás lánchoz tartozik. A továbbiakban emberünk esetleg pszichoterapeutához is elmegy kezelésre. Itt tényleg megteheti azt, amit Neptunusz is akar tőle: szembesül­het tudattalanjával, az álomszerűvel, az irracionálissal. Sokkal inkább ez a foglalatos­ság fog segíteni rajta, s nem az, amit a pszichoanalitikus elmélet erről az eljárásról állít. Ha a tengernél töltene néhány szabad hetet, és egy ezoterikus regényt olvasna, az ugyanígy segítene, amint a lábfürdő és a színterápia a palackzöld színű fénnyel úgyszintén. Sorolhatnánk még a példákat, itt azonban csak „valóságtáblázatunk” je­lentőségét akartuk bemutatni, amely lehetővé teszi, hogy felismerjük az asztrológia és a tágabb értelemben vett ezotéria jellemzőinek, állításainak törvényszerű struktúráját.

A szabadsághoz vezető út
Az asztrológia példáján megkíséreltük megértetni önökkel, mit is jelent a sors fogalma, s hogyan kell sorsunkkal helyesen bánnunk. Az asztrológiát segédeszköz­ként használtuk fel a sors behatóbb megismerésére. Eredményei az asztrológiától függetlenül is érvényesek.
Megválaszolatlanul maradt azonban a predesztináció és az emberi szabad akarat kérdése. E kérdés megválaszolásakor könnyen zsákutcába jutunk, ha a polaritás tör­vényét nem vesszük figyelembe. A determinizmus és a szabadság két olyan pólus, amely összetartozik, és éppenséggel feltételezi, nem pedig kizárja egymást, ahogyan azt a legtöbben gondolják. A két pólus egyidejűségét – amint a többi polaritásét is – értelmünkkel igen nehezen, vagy sehogyan sem tudjuk felfogni; a szabadság annak ellenére nem létezik determinizmus nélkül, és fordítva. A kettő kölcsönösen feltéte­lezi egymást, ahogyan a fény a sötétséget, a belégzés a kilégzést. Ezért a szabadságba vezető út a törvényszerűségek teljesítésén keresztül vezet.
A paradox igazság így hangzik: csak az szabad, aki engedelmeskedik a törvény­nek. Az emberek többsége a szabadságot a szabad akarattal azonosítja – ez az út azonban nem a szabadság útja. A szenvedés nem más, mint a világ törvényei és az emberek között fennálló súrlódás. Ha beteljesítjük a törvényt, nem érzékelünk súrló­dást többé. Az abszolút szabadság elérésének aranyszabályai a következők:
1.
Ismerd meg önmagad (a mikrokozmoszt)!

2.
Ismerd meg az univerzum törvényszerűségeit (a makrokozmoszt)!

3.
Ismerd fel, hogy a törvényszerűség jó (érd el a harmóniát)!


4. Szabad akaratodból teljes mértékben rendeld alá magad a jóként felismert tör­vényszerűségnek!
E négy lépés mintegy magától termeli ki létünk kvintesszenciáját, aminek neve: szabadság. Aki szabad akaratából alárendeli magát a törvénynek, az egy lesz azzal, maga is törvénnyé lesz – s ezentúl semmi nincsen, ami útjába állhatna. Crowly ezt így fogalmazza meg: „Mindenki legyen olyan, mint egy csillag, s kövesse pályáját.”
Egy csillag mindaddig szabad, amíg pályáján mozog. A rabság akkor kezdődik, ha pályájáról letér.
Minden embernek ugyanígy megvan a maga pályája, amelyet ebben a kozmosz­ban járnia kell, ezt a pályát azonban meg kell ismernünk, különben érezni fogjuk a súrlódást, amelyet az vált ki, hogy nem a saját pályánkon haladunk. Sem az aktivitást, sem a passzivitást nem akarjuk kitüntetni – a kettő csak együtt alkot ritmust. Az em­bernek először el kell hallgatnia, fülelnie kell, hogy megismerhesse saját pályáját – azután azonban aktívan be kell járnia azt. Ez az aktivitás bizalomból ered, s nem az „azt csinálok, amit akarok” éndominanciájából. A szabadság legmagasabb fokát ak­kor értük el, ha azt mondhatjuk: „Uram, legyen meg a te akaratod.”



BETEGSÉG ÉS GYÓGYULÁS
Üdvözítő nélkül nincsen gyógyulás.
A biológiai normalitás helyreállítása
soha nem gyógyulás a szó magasabb értelmében.
A gyógyulás üdvözülés.
Herbert Fritsche
A sors beváltásának leggyakoribb formája a betegség. A betegség és az egészség problémaköre egyre nagyobb jelentőségű mind az egyes ember, mind a társadalom számára, s megoldása egyre bonyolultabbnak látszik. Az egyik oldalon, a technika területén az orvostudomány lélegzetelállító fejlődését éljük át, míg a másik oldalon egyre több a beteg ember, s egyre drágább a betegség.
Ha a betegség problematikája iránt megnyilvánuló élénk érdeklődést, az erről folyó sokszínű vitákat nézzük, csodálkoznunk kell azon, hogy még mindig milyen egyoldalúan és jámboran kezelik a témát. Mekkorára kell nőnie az események nyo­másának ahhoz, hogy lassan felfogják végre: az orvostudomány elméleteinek szintje egyszerűen nem adekvát a betegséggel mint olyannal. Túlságosan is elnézőek va­gyunk, pedig attól, hogy szélesebb területen alkalmazzuk őket, a gondolkodás hibái nem lesznek erényekké.
A modern orvostudomány Hippokrátészig megy vissza (Kr. e. 400.). Hippokrátész a híres aszklepiád törzsből származott. Ez a törzs Görögországban év­századok során olyan gyógyintézményeket rendezett be, amelyekben a betegeket pa­pok gyógyították – rítusokkal és varázsénekekkel. Hippokrátész, aki maga is nagy súlyt helyezett származására, szakított törzse tradícióival, a papi orvoslással, s a be­tegségeket a vallástól függetlenül, önmagukban kezdte vizsgálni, lefolyásuk megfi­gyelése alapján fejlesztette ki az egyes betegségeknek megfelelő gyógymódokat. Ez­zel teremtette meg azon módszerek alapjait, amelyek az orvostudományban máig is kötelezőek.
Ha az egyes részterületeken elért haladást összevetjük a másutt történt visszalé­péssel, akkor az orvostudomány Hippokrátész óta alig változott. A hippokrátészi visszalépés előtt a gyógyítás a papok, így a vallás ügye. A betegség Isten haragjának kifejeződése volt, s a „hídverő pap” (pontifex latinul azt jelenti: hídépítő) úgy gyó­gyított, hogy a beteget bűnbánatra szólította fel, s így békítette meg az istenséggel. A papi orvoslásban a betegség mindig a bűnhöz kapcsolódik, s a gyógyulás a bűnbánat­hoz, a jó útra téréshez.
Azzal, hogy Hippokrátész elfordult ettől a tradíciótól, a szemlélet a „betegségtől” a „betegségekhez” fordult. Így az orvostudomány máig is egyes „betegségek” diag­nózisával és terápiájával foglalkozik, s nem veszi figyelembe a tulajdonképpeni be­tegség problematikáját. Nem mondhatjuk azt, hogy valakinek ez és ez a betegsége, azt kell mondanunk, hogy beteg. Csak hogy éppen ez a betegség az, amellyel a mo­dern orvostudomány nem foglalkozik, amivel viszont foglalkozik, az az egyes beteg­ség, illetve annak konkrét tünetei. Következésként az orvostudomány eredményei is ezekre az egyes betegségekre korlátozódnak, az emberiség betegségét nem érintik. A betegségek önmagukban való szemlélete során látványosan befolyásolni tudták az egyes tünetegyütteseket (mint például a járványos megbetegedéseket vagy a fertőzé­seket), ugyanakkor nem vettek tudomást arról, hogy a „betegséggel mint olyannal” egyáltalán nem foglalkoztak, tehát e téren nem is változott semmi. Ezért írj a Hans Blüher, aki ezeket az összefüggéseket olyan filozofikusan látta át, mint senki más, Értekezés a gyógyítás tudományáról című művében, hogy „A betegségek az emberi­ség felhalmozott javai, a világban megjelenő betegek száma nem változik, illetve ha változik is, ez semmilyen emberi beavatkozástól nem függ. Ha az orvos meggyógyít egy beteget, ezzel nem semmisít meg egy darab betegséget a világban – aminthogy az elégetéssel sem semmisítjük meg az anyagot –, csak ennek az embernek az individu­ális betegségrészét veszi le, és anélkül, hogy tudná, egy másikra teszi rá.”
Mivel alaptémánk a sors, a betegséggel mint olyannal, „az emberiség felhalmo­zott javaival” is foglalkoznunk kell. Ebben az összefüggésben bennünket a tünetek kevésbé érdekelnek. A mi szemléletünkkel szükségszerűen együtt jár, hogy a gyó­gyítást a filozófiával és a vallással kapcsoljuk össze, akkor is, ha ezt az összekapcso­lást az orvostudomány szorongva kerüli. Magától értetődik, hogy ezáltal más követ­keztetésekre jutunk a betegségek gyógyításával kapcsolatosan is.
A félreértések elkerülése érdekében már most hangsúlyozzuk: nem arról van szó, hogy bármit vagy bárkit is támadnánk, bárki tetteit elítélnénk. Nem kétséges, hogy orvostudományunk sok esetben megadja a szükséges segítséget, s a szükséghelyzet­ben ezt mindenki csak köszönettel veheti. Szemlélődésünk szintje azonban nem a segítség, hanem a betegség, és annak gyógyítása. A szükséges beavatkozások között az orvosi terápiának megvan a maga létjogosultsága, sőt áldása is, ennek azonban a gyógyuláshoz nincsen köze.
A gyógyulás ugyanis megszentelődés (németül gyógyítani: heilen, megszentelni: heiligen), s ez az orvostudomány előtt ismeretlen dimenziókat érint. Kérjük, hogy a fogalmak és az összefüggések magyarázatát ne tekintsék kritikának, inkább kísérlet­nek, amivel arra akarunk rámutatni, hogy mely területeken cselekszünk túlságosan is tudattalanul. A tudatosságnak azonban szükségszerű előzménye a tudattalan.
Mindennek megvan a létjogosultsága, a maga idejében-később azonban megszű­nik. A tévedés a megismerés hiányossága – ezért minden tévedés saját transzmutációjára vár, egyszer minden ólomnak arannyá kell változnia. Ahogyan a tél a nyárról álmodik, s a nappal előkészíti az éjszakát, úgy hordozza magában az iga­zságot minden tévedés is – a mi feladatunk az, hogy ezt a fénycsírát a sötétségből kiszabadítsuk.
A betegség és a halál mint a sors jelei
Láttuk már, hogy a betegség az embert egy általa még nem elfogadott valósággal akarja megbarátkoztatni; segítségével személyes fejlődésünk útján passzív módon léphetünk előbbre. A betegségek mindig információt hordoznak. Értelmetlen beteg­ség nem létezik. Ebből következik, hogy értelmére rákérdezhetünk. Korunk orvostu­dományának veszélyessége abban mutatkozik meg, hogy a betegségeket önmagukból, funkcionálisan próbálja magyarázni, s látszólagos válaszával meggátolja a pácienst abban, hogy rákérdezzen betegsége miértjére. Legbelül minden beteg ember érzi, hogy köze van a betegségéhez, valamiféle bűntudat ez: a beteg számára betegsége mindig többet jelent, mint teste hibás működését. A beteg sejtését azonban manapság csírájában elfojtja az orvos, mert megmagyarázza neki, hogy betegsége nem más, mint ez és ez... Ezzel a betegség mint információhordozó, mint partnerünk a fejlődés fáradságos útján, egyre inkább elveszíti szerepét, s megbélyegződik, mint olyan el­lenség, akit minden eszközzel le kell győznünk.
Feltűnő, hogy az orvostudomány kizárólag a betegségek elleni küzdelemről be­szél. Ezek után ki csodálná, hogy éppen az orvosok nem képesek a betegséget mint olyant megérteni? Senki sem értheti és ismerheti meg azt, ami ellen „harcol”. Amíg az orvostudomány fel nem hagy ezzel a küzdelemmel, el kell viselnie sorsát, s ez nem más, mint hogy éppen a betegség dolgaiban nem kompetens, mert hiányzik be­lőle a megértés. Az első lépés a beteg számára az kell legyen, hogy betegségével harmóniát alakít ki, megtanul igent mondani rá. Ám ha orvosa is betegsége ellen küzdőnek tekinti őt, hogyan sikerülhetne ez neki? Az ellenállás mindig ellenállást szül, a küzdelem küzdelmet. Miként a háborút viselő kormányok is csak győzelmeik­ről számolnak be népüknek, a veszteségről soha, orvosi körökben is csak a betegsé­gek fölött aratott győzelmekről hallunk. Ilyen sok győzelmi jelentés után lassan már az ellenség nyomát sem volna szabad látnunk... Az ellenség azonban – hál' istennek – olyan hatalmas, hogy nem befolyásolják sem az injekciók, sem a tabletták, sem a sebészek szikéje.
Hál' istennek – mondom én, mert a betegségek megszűnésével az emberi fejlő­déstől is búcsút vehetnénk. Az ember csak azért gyógyulhat meg, mert beteg – beteg­ség nélkül nincsen egészség.
Az orvostudomány második legnagyobb, maga gyártotta ellensége a halál, ezt szintén megpróbálja legyőzni. Ez a foglalatosság ugyanakkor nyilvánvalóan megaka­dályozza abban, hogy közelebbről megismerje „az életet”. Az orvostudomány még nemigen jutott túl az élet egyes megnyilvánulásainak vizsgálatán. Az élet maga mint önálló minőség ezekben a professzionális körökben relatíve ismeretlen. Már csak azért sem érdemes csodálkozni ezen, mert ha belegondolunk, az orvostudomány a kezdetektől fogva mindmáig hullákon tanult – így inkább a halottak, mint az élők tudománya. Itt is ugyanaz az őstörvény érvényesül, mint az egyes ember sorsában. Az ember különös intenzitással mindig azzal kényszerült foglalkozni, amitől idegenke­dik. Ha közelebbről szemügyre vesszük ezt a kérdést, kissé gyanúsnak találjuk, hogy a betegségekkel és a halállal szemben éppen azokban van ellenállás, akiknek – saját bevallásuk szerint – az a céljuk, hogy másokon segítsenek. Aki idegenkedik valami­től, az nincs megbékélve azzal a valamivel, ebből pedig ismét csak tudattalan szoron­gás következik. A segítség tehát lelepleződik, mint a külvilágba áttolt küzdelem az igazi problémával, vagyis a betegségtől és a haláltól való megoldatlan szorongással. Aki felfogta, hogy mi a betegség, nem fog többé a „betegség elleni küzdelemről” beszélni. Aki megbékélt a halállal, nem fog többé a „halállal való versenyfutásról” beszélni, ha sikerült fenntartania egy ember testi funkcióit egy intenzív osztályon.
Az egyik újság például kétségbeesett orvosokról számolt be. Kétségbeesésük oka egy fiatalember volt, aki a balesete után rövid ideig visszanyerte eszméletét, s ezalatt mereven elutasította – vallási okokból – a vérátömlesztést. Csodálkozva kérdezzük, miért voltak az orvosok annyira kétségbeesve? Remélhetőleg azért, mert nem volt olyan erős a hitük, mint a páciensé.
Ha az orvostudomány hatalmi törekvései továbbra is ilyen mértékben terebélye­sednek, lassan az alkotmánynak kell majd biztosítania a betegséghez és a halálhoz való jogot. A segítségnek azonban kellemetlen mellékzöngéje lesz, ha mindenáron, akaratunk ellenére is ránk tukmálják.
Természetesen nem lehetünk egyoldalúak, s nem tehetünk úgy, mintha az orvo­sok volnának okai annak, hogy szegény pácienseik nem képesek színvonalasan fel­dolgozni a betegség és a halál jelenségét. A rezonancia törvénye szerint mindenki azt kapja, amire rászolgál. Esetünkben ez azt jelenti, hogy a betegek olyan orvostudo­mányt kapnak, amilyent megérdemelnek. Ez az egyes esetekre is érvényes. Minden beteg ember ahhoz a terapeutához kerül, aki az ő szintjének megfelel – s ez fordítva is így van, ezért van minden terapeuta olyan mélyen meggyőződve módszere haté­konyságáról!
Ha egy társadalom elfelejtette, hogyan bánjon a sorssal, s nincs kedve többé be­tegségéért viselni a felelősséget, elvárásaival maga neveli ki az olyan orvostudo­mányt, amilyen manapság a miénk. Ezért nincs értelme az orvostudományt megvál­toztatni, csak a pácienseket – s könyvünkben éppen erről van szó.
A betegség azt jelzi, hogy az ember kicsúszott a rendből, nem él többé a törvény szerint. A betegséget szimptómák jelzik. A szimptómáknak jelző funkciója van, s ha e jelzéseket helyesen értjük, utat mutathatnak nekünk a betegség és a gyógyulás felé. A szimptómák maguk nem betegségek. Ezért a világon a legkevésbé az a fontos, hogy a szimptómákat megszüntessük.
A technikában sokféle jelzőrendszer létezik. Ilyen például a mélyhűtőben a piros lámpa, amely akkor villan föl, ha a hűtőtérben szokatlanul magasra emelkedett a hő­mérséklet. Normális ember ilyenkor nem megy oda a hűtőszekrényhez, hogy megla­zítsa a körtét, s ha az elalszik, büszkén bejelentse, hogy megjavította a gépet. Az em­berek „megjavításában” mégis egyre ez a groteszk eljárás ismétlődik. Alighogy fel­villan egy szimptóma, az orvos megszünteti, s trükkjét terápiája sikerének könyveli el.
Így keletkezik az a paradoxon, hogy az orvostudomány sikerstatisztikái kizárólag azon a tényen alapulnak, hogy az orvostudomány nem képes gyógyítani. Minden el­fojtott szimptóma ugyanis arra kényszeríti az embert, hogy kikezeletlen betegségét egy másik szinten jelezze. Az új szimptóma elfojtása azután már a következő terápia sikere lesz, és így tovább. Bár a szimptómaeltolás fogalma éppen ezt az effektust fedi
– a magas fokú specializáció miatt, hiszen a páciens a következő betegséggel a kö­vetkező szakorvoshoz megy –, ez egyre kevésbé tűnik fel.
Az ember mindig valamelyik ősprincípiumtól betegszik meg, soha nem a bakté­riumoktól, a vírusoktól, a mérgektől vagy hasonlóktól. Az embert meggyógyítani annyit jelent, hogy egészebbé tesszük, megszenteljük, közelebb visszük a kegyelem­hez. A gyógyulás egy olyan tudatosodási folyamattal kapcsolódik össze, amely meg­békíti a beteget azzal az ősprincípiummal (istenséggel), amely őt megbetegítette. Ma­gától értetődik, hogy az így értelmezett gyógyulás nem az egyre fejlődő technikai segédeszközök, kifinomuló diagnosztikai módszerek, vagy a még magasabb szintű gyógyszervegyészet kérdése.
A gyógyítás mindig papi aktus, amely túl van a tisztán anyagin. A gyógyítás ezért csak bizonyos korlátok között tanulható meg, a valódi gyógyító a természettől kapja papi legitimitását, a valódi gyógyító beavatott. Paracelsus és Hahnemann például ilyen természettől fogva beavatott volt. Ilyenek mindig voltak, s persze vannak is, bár hírnevük nem hasonlítható össze az előzőekével, de az igazi tudók mindig kevesen vannak – s ők magukon viselik a szentség bélyegét –, s ezek a kevesek azok, akik valójában a világot megváltoztatják.
Az orvos Vlagyimir Lindenberg Utazás bensőnkbe című művében Buturlin azt mondja: „... de legkevésbé a bölcsek, a szentek, az imádkozók nélkül létezhet a világ. Bár nem láthatók, bár nem hallunk felőlük, mégis sokkal valóságosabbak, mint bárki más, mert egyedül ők az állhatatosak közülünk”.
Tekintettel arra, milyen sok a beteg ember, a gyógyítóval szemben támasztott fenti követelmények valóságidegennek, irrealisztikusnak tűnhetnek. S valóban, aligha tudnánk feltölteni orvosi nagyüzemeinket ilyen valóságos gyógyítókkal. Napjainkban a betegbiztosítás fedezte privát orvosok sem olyan emberek, akik pácienseik lelki teljességével törődnének. Nem tartozik témánkhoz, ezért nem indokoljuk részletesen, vajon ezek a körülmények a ma orvostudományának előfeltételei, vagy következmé­nyei-e. Mi azt akarjuk bemutatni, hogy igenis vannak olyan gyakorlati módszerek, amelyekkel a gyógyítást az ősprincípiumoknak megfelelően végezhetjük, de ehhez a nagy beavatottak tanait és utasításait kell követnünk.

Homeopátia
A homeopátiát Samuel Hahnemann (1755-1843) fejlesztette ki s adta tovább. A homeopátia a gyógyításban a legalapvetőbb ismeretekkel bíró módszer. Amióta csak homeopátia létezik, ellenfelei éppen olyan szenvedélyesen küzdenek ellene, amilyen szenvedélyesen képviselik hívei. A következőkben a homeopátiával részletesebben is foglalkozni fogunk. Nemcsak azért, mert a törvényhozók részéről felmerülő aktuális veszély sürgetőleg veti föl a nem orvosi körök iránti megértést, hanem mindenekelőtt azért, mert a homeopátia sokkal több, mint puszta terápiás módszer.
Ha a homeopátiával közelebbről foglalkozunk, észrevesszük, hogy az univerzum valóságos gyógyító princípiumán alapul. A módszer konkrét terápiás felhasználását is ez a tartalom legitimálja. A továbbiakban a homeopátia példáján fogjuk bemutatni, hogy az ezoterikus világkép képes az egyes hatásösszefüggések olyan egyszerű, olyan világos reprezentálására, ami a materiálisan gondolkodó ember számára logikailag lehetetlenségnek tűnik.
A legfőbb támadások a homeopátiás gyógyszerek előállítási módja ellen irányul­nak. A homeopátiás gyógyszer „annyira híg”, hogy aligha lehet benne hatóanyag, mondják. Ezt a sajtó feltűnő hajthatatlansággal azon a példán demonstrálja a nyilvá­nosság előtt, hogy valamilyen kivonatból egyetlen cseppet a Boden-tóba vagy az Északi-tengerbe cseppentünk, szimbolikusan megkavarjuk, és kijelentjük, hogy a túlsó parton kimert üvegcse víz körülbelül a D 30-as homeopátiás hígításnak fog megfelelni. A bizonyítási eljárást még tudományosabbnak tartják, ha a gyógyszertár­ban vásárolnak öt különféle homeopátiás gyógyszert, s ezeket a legmodernebb eszkö­zökkel egészen atomstruktúrájukig analizálják csak azért, hogy megállapítsák, mind az öt üvegcse alkoholt tartalmaz, meg némi szennyező anyagot.
Ezzel a csalást le is leplezték, s „a nyilvánosság érdekében” hangosan követelik a törvényhozástól, hogy rendeleti úton lépjen fel végre a homeopátia ellen.
Hogy magunk is áldozatul ne essünk ennek a homeopátiától tökéletesen idegen érvelésnek, nézzük meg először, hogyan is készülnek a homeopátiás gyógyszerek. Ezeknek a gyógyszereknek a kiindulóanyaga szinte bármilyen anyag lehet, a homeo­pátia azonban elsődlegesen mégis a következő három területből merít: az ásványok, az állatok és a növények világából.
Vegyük például a nadragulyát vagy belladonnát (Bell.). E növény gyümölcséből készítik a kiindulóanyagot, amelyet ezért őstinktúrának is neveznek (szimbóluma = Ř). Ebből az őstinktúrából csak egy részt vesznek, kilenc rész oldószert adnak hozzá, például alkoholt, s a kettőt összerázzák. Ezt az összerázást, ami mindig pontosan meghatározott számú rázó mozdulatból áll, hatványozásnak nevezik. Az eljárás vég­eredményét Bell. D 1-nek nevezik, ez tehát a Belladonna első decimális hatványa. Ha ebből a Bell. D 1-ből ismét veszünk egy részt, és azt összerázzuk tíz rész oldószerrel, megkapjuk a Bell. D 2-t. Ezt a hatványozást ismétlik állandóan, s ez a következő sémához vezet:
1 rész Bell. D Ř +9 rész alkohol = Bell. D 1. (az arány = 1 : 10)
1 rész Bell. D 1+9 rész alkohol = Bell. D 2 (az arány = 1 : 100)
1 rész Bell. D 2+9 rész alkohol = Bell. D 3 (az arány = 1 : 1000)
1 rész Bell. D 3+9 rész alkohol = Bell. D 4 (az arány = 1 : 10 000)
1 rész Bell. D 4+9 rész alkohol = Bell. D 5 (az arány = 1 : 100 000)
1 rész Bell. D 5+9 rész alkohol = Bell. D 6 (az arány = 1 : 1 millió)
1 rész Bell. D 6+9 rész alkohol = Bell. D 7 (az arány = 1 : 10 millió)

ˇ
1 rész Bell. D 29+9 rész alkohol = Bell. D 30
(az arány = 1 : 1 kvintillió)

Bár táblázatunkat a D 30-nál befejeztük, az korántsem jelenti azt, hogy egy or­vosság hatványozásának itt be kell fejeződnie. Mindegyik homeopátiás gyógyszer kapható a legkülönfélébb hatványokban, például Belladonnát ugyanúgy vehetünk D 3-as hígításban, mint D 12-es, D 30-as, de D 200-as, D 500-as, D 1000-es és D 10 000-es hígításban is. A fenti séma szerint a belladonna D 200 egy rész Belladonnához annyi alkoholt használ fel, hogy az egyes szám mögé 200 nullát kell raknunk.
Nos, mindnyájan tudjuk, hogy már a D 23-as hatványban sem lehet egyetlen molekula sem az ősszubsztanciából (példánkban a Belladonnából). Minden, ami a D 23-as hatvány után történik, nem más, mint az alkohol rituális összerázása. Ha a ké­mia szintjén nézzük, a Belladonna 30 a Belladonna 200-tól semmiben sem különbö­zik - mindkettő tiszta alkohol, s ennyiben, ha úgy nézzük-, a Belladonna feliratra egyáltalán nem szolgál rá. A homeopátia mégis ezekkel a „magas hatványokkal” dol­gozik – Hahnemann minden terápiás kúrájában szinte kizárólag a harmincadik hat­ványt használta.
Ellenfelei most örülnek, hiszen ezzel beigazolódott, hogy a homeopátia a „sem­mivel” dolgozik. A valódi homeoterapeuta azonban azért használja a D 30-as hat­ványt, hogy biztos lehessen benne, már nem az anyaggal dolgozik.
A teljesség kedvéért meg kell említenünk, hogy léteznek az úgynevezett C­hatványok is, amelyeknél a hatványok 1 : 100-zal lépnek előre a decimális 1 : 10 elő­relépés helyett. A C-hatványok esetében – ezek tulajdonképpen az eredeti hatványok, ezért előnyben is kell részesítenünk őket – természetesen még hamarabb hagyjuk el az anyagi szintet – a C 12-től az ősszubsztancia nyomát sem találjuk az orvosságban. Hahnemann késői periódusában azután előállt az LM-hatvánnyal is (kvinta­centimális hatvány), ez a magas hatványoknak felel meg, de a terápiában jobban al­kalmazható. Az ezzel összefüggő szakproblémák itt most minket nem érdekelnek.
Ha már az a tény is problémákat okoz, hogy az orvosságban „semmi” sincs abból az anyagból, amit felirata ígér, a zavar csak nő, ha ezeknek az orvosságoknak az ada­golására gondolunk. Ha például egy páciensnek felírják a D 6-ot, ebből, mondjuk, minden két órában egy adagot kell bevennie, az adag mindig 7 csepp, vagy 7 globuli. A homeopátiás gyógyszerek ugyanis nemcsak folyékony formában kaphatók, hanem kis tejcukorgolyócskák formájában is, ezek a globulik. Ezeknél a tejcukor az oldó­szer, amely az alkoholt helyettesíti.
A harmincadik hatványon (D 30) lévő gyógyszerből a páciensnek napjában csak egyszer szabad bevennie egy adaggal, míg a D 200-ból egyetlen egyszer, s aztán hat hétig semmilyen más gyógyszer szóba sem jöhet. A gyógyszerkonzumáláshoz szokott polgárnak igen különös érzés lehet, ha azt hallja, hogy most bevesz 7 cseppet valami­ből, s hat hét múlva majd jelentkezzen – s mindezt a 200-as hatványnál, „amelyben már abszolúte semmi nincsen”.
A zavarodottság csak nő, ha azt éljük meg, hogy a homeoterapeuta ugyanazt a gyógyszert írja fel egy asszonynak a visszereire, ami a férjének a mandulagyulladás­nál segített. Legközelebb viszont ugyanez az asszony egészen más gyógyszert kap a saját mandulagyulladására. Az is feltűnő, hogy a gyógyszerekhez semmiféle utasítás, használati javaslat nincsen.

Az információ mint gyógyeszköz
Ne csodálkozzunk tehát, túl sok a tisztázatlan részlet, így könnyű dolguk van a gúnyolódó ellenfeleknek, akik a homeopátiát egyszerűen babonának tartják. A másik oldalon viszont ott vannak a módszer sikerei. Ezek annyira egyértelműek, hogy sem­miképpen sem írhatók le olyan címszavakkal, mint placebo-effektus, spontán gyó­gyulás vagy autoszuggesztió. Naiv és ostoba az, aki egy harminc éve homeopátiás gyakorlatot folytató orvost azzal gyanúsít, hogy kizárólag betegei képzelőerejével gazdálkodik. Ha így volna ugyanis, szégyellhetné magát az akadémikus orvostudo­mány, hogy miért nem próbál ugyanennyi sikert elérni a placebohatással. Az azonban még tudományos magyarázatra szorul, hogy miért hajlandók az állatok is képzelőe­rejük segítségével a homeoterapeuta sikereit gyarapítani.
A homeopátiás gyógyszerek hatásosságát illetően itt egész sor tisztán kísérleti bi­zonyítékot sorolhatnánk föl-például Pfeifer-féle kristallizáció, Kolisko-féle kapilláris dinamolízis, Voll-féle gyógyszerteszt és így tovább. Itt azonban szó sincs arról, hogy mi bármit bizonyítani akarnánk azoknak, akik azt nem tudják és nem is akarják meg­érteni. Inkább azt emelnénk ki, hogy a homeopátiás módszerek hatékonysága messze megelőzi bármilyen akadémikus orvostudományi eljárás hatékonyságát. Ez olyan tény, amiről bárki meggyőződhet, aki akar. Minden funkcionális bizonyítéknál sokkal érdekesebb ugyanis az, hogy hogyan és miért éppen a homeopátia képes gyógyítani, és miért, hogy ez viszont minden pontjában ellentmond a szokásos orvosi elképzelé­seknek.
A fenti ellentmondások gyorsan feloldhatók, ha a következő két fogalmat – az in­formációt és az információhordozót – megkülönböztetjük egymástól. Figyeljünk meg egy magnókazettát: egy műanyag tokból és egy feltekert műanyag szalagból áll. Erre a kazettára felvehetünk egy koncertet vagy egy előadást. Az előadás vagy a zene az információ, a kazetta maga pedig az információ hordozója. Ha két kazettánk van, s nincsen rajtuk felirat, nem tudjuk megmondani, melyiken van a zene, és melyiken az előadás.
Egy könyvvel ugyanez a helyzet. A könyv papírból, vászonból és nyomdafesték­ből áll. Mondjuk, hogy a tartalma Európa története. Ha ezt a könyvet odaadjuk egy tudósokból álló csoportnak azzal a megbízatással, hogy analizálják egészen az atom­struktúrájáig, végül kaphatunk egy listát, amelyen rajta áll a könyv súlya, pontos mé­retei, a spektrálanalízis eredményei, a pontos kémiai összetétel és így tovább. Egy dolog azonban biztosan nem merül fel többé az analízis során, s ez Európa története. A könyv tartalma – a tulajdonképpeni információ – az elemzés folytán elvész.
A homeopátia ellenfele szemszögéből tulajdonképpen a teljes könyvkínálat egy nagy csalás, hiszen nagyjában-egészében minden könyv ugyanabból az anyagból áll, csak éppen a felirat különbözik rajtuk. Az, hogy a különböző címeknek különböző tartalmak felelnek meg, a laborban nem mérhető, tehát nem állapítható meg.
Az információ mindig valami nem materiális, amelynek a továbbjutáshoz materi­ális hordozóra van szüksége. Az információhordozó a legkülönbözőbb szubsztanci­ákból állhat – lehet kazetta, lemez, papír, fa, kő, fém, levegő és így tovább –, mégis mindig ugyanazt a feladatot tölti be. Ugyanazok az információhordozók a legkülön­bözőbb információkat adhatják tovább, ugyanakkor ugyanazon információk számára megfelelhetnek a legkülönbözőbb hordozók is. Általában elsődleges az információ, a hordozó nem olyan fontos. Ha Goethe Faustját meg akarom ismerni, másodlagos, hogy papírra van-e nyomva, fémbe karcolva vagy éppen rámondták egy szalagra. Fontos maga az információ.
Ha kapok egy példányt Goethe Faustjából, ez az egy kötet elegendő lesz az in­formáció továbbításához. Ugyanebből tíz további kötet sem juttat több információ­hoz.
Ezt az egyszerű példát alkalmazzuk most az általunk vizsgált problémára. A be­tegséggel kapcsolatban mondtuk már, hogy mindig az ember az, aki beteg, nem az anyag. Az anyag mint olyan nem betegedhet meg, mert minden anyag már magában is „beteg”. A testben csak a betegség lábnyomai mutatkoznak meg. Mint már koráb­ban is hangsúlyoztuk, a gyógyításnak mindig a tudat kitágulásával kell együtt járnia. A tudat kitágulása információáramlást jelent. Ha egy tabletta arra tart igényt, hogy „gyógyszernek” nevezzük (azaz az üdvösség közvetítőjének), alkalmasnak kell lennie arra, hogy közvetítse a beteg számára hiányzó információt.
Ha emlékszünk még arra a megfelelésre, amely szerint az ember a mikrokoz­mosz, akkor ebből az ember-mikrokozmoszból hiányzó valaminek a makrokozmosz­ban is meg kell lennie. A makrokozmoszban minden princípium, mint ásvány, nö­vény vagy állat válik egyedivé. Egy gyógynövény lényege éppen egyediségében, lel­kében rejlik, amely annak az ősprincípiumnak a megjelenítője, amelyek az ő testi szervezetében kifejlődik. Ha egy emberből éppen hiányzik egy ősprincípium – az orvos is azt kérdi: Mi nincs rendjén? – megkereshetjük azt a makrokozmoszban, s az ott lelt információt elfogyasztathatjuk a beteggel. Ehhez azonban az kell, hogy az ásvány, a növény, az állat stb. információját leoldjuk testi megjelenési formájáról, megszabadítsuk materiális kötöttségétől, s a megszabadított információt olyan alkal­mas információhordozóhoz kössük, amely képes azt továbbadni.
A homeopátiában a hatványozással éppen ez történik. Az előbbiekben leírt fo­lyamat során a növény lényegét, individualitását fokozatosan (!) leválasztják a nö­vény testi megjelenési formájáról, s a szabaddá váló információt egy új, neutrális információhordozóhoz – ilyen az alkohol vagy a tejcukor – kötik. Minél hosszabb ideig rázzák rituálisan az anyagot, annál magasabb lesz a hatvány, annál jobban ki­oldjuk a lényeget az anyag fogságából, tehát annál erőteljesebben lesz képes informá­cióit a nem anyagi térben kifejteni.
Ezért növekszik a hatékonyság a hatványozással olyan mértékben, hogy a D 200­as oldatból gyakran elég két csepp vagy két globuli, s az addig gyógyíthatatlan beteg­ség örökre megszűnik. Ha a beteg két globuli helyett véletlenül egy fél kilót venne be az orvosságból, akkor sem történne se több, se kevesebb, mert mint már könyvpél­dánknál elmondtuk, ugyanabból a könyvből 10 példány sem hordoz több információt, mint egy. 100 névjegykártya nem mond többet egy címről, mint egy. Mivel a valódi homeoterapeuta számára csak az információ érdekes, szinte kizárólag a D 30-as hat­vány fölött dolgozik, mert az alacsonyabb hatványok még anyagi nyomokat is tartal­maznak, így hatásuk testi kitérőket tesz, ezért is kell gyakrabban szedni őket.
Aki megértette, hogy a hatványozás fokozatos „átszellemítési folyamat”, az fel­ismeri az anyag hígítási és hatványozása közötti különbséget. Ezért nincs annak a bizonyos példának („egyetlen csepp a Boden-tóban”) semmiféle kapcsolódása a ho­meopátiához, mert a homeopátia nem a hígításon múlik, a homeopátia lényege a hat­ványozás. A hahnemanni értelemben vett homeopátia nem „egészen kis mennyiségű gyógyszerrel” való terápia, hanem anyagi értelemben vett gyógyszer nélküli terápia.
Ezt azért hangsúlyozzuk, mert a homeoterapeuták egyik, önmagát „kritikusnak” nevező csoportja tiltakozik a magas hatványok ellen, az alacsony hatványokat pedig anyagi elméleteken keresztül be akarja illeszteni az akadémikus orvostudomány gon­dolkodási rendszerébe. Ha nem kompetens követők ezoterikus diszciplínákat más rendszerekbe akarnak beilleszteni, ezzel mindig árulást követnek el, s csak saját neu­rózisukról állítanak ki bizonyítványt. Már Paracelsus is azt mondta: „Amit a fogak rágnak, az nem gyógyszer; a gyógyszer nem látható. Nem a testen múlik, hanem az energián.”

A hasonlóság elve
Miután megpróbáltuk megmagyarázni a homeopátiás gyógyszerek előállításának és hatékonyságának elvét, rátérünk a dolog lényegére. Hogyan tudom megállapítani, hogy melyek azok az információk, amelyekre a betegnek szüksége van, és hogyan ismerem föl, hogy makrokozmikus területen miben manifesztálódnak ezek a hiányzó információk? A válasz Hahnemann klasszikus megfogalmazásában így szól: „Similia similibus curantur” azaz „Hasonlót a hasonlóval kell gyógyítani”.
A hasonlóság törvénye a homeopátia magva, az orvoslás teljes spektrumára néz­ve érvényes. A hasonlóság törvényének konkrét alkalmazása a következőképpen tör­ténik: majdnem minden természetben található szubsztancia mérgező. Ebből a szem­pontból a különböző szubsztanciák csak abban különböznek egymástól, hogy a mér­gező hatás beállásához melyikből milyen adagra van szükség. Így például a főzősóból jóval nagyobb adagra van szükség ahhoz, hogy mérgező legyen, mint a higanyból. Az emberi szervezetben azonban bizonyos mennyiségtől kezdve minden szubsztancia mérgezési tüneteket okoz.
A homeopátia gyógyszereit egészséges embereken ellenőrzi: egy egészséges szervezetű ember annyit vesz magához valamely szubsztanciából (legyen az ásvány, növény stb.), hogy attól megbetegszik. A fellépő tüneteket a legpontosabban megfi­gyelik és feljegyzik. Így kapják meg egy bizonyos szubsztancia mérgező, illetve gyógyhatásának képét. Bár a mérgezéssel előidézett betegségkép mindig csak egy bizonyos test individuális, szubjektív reakcióját mutatja, ha ugyanazt a szubsztanciát különböző individuumokon kipróbálják, mégis leírható az anyag jellemző hatásmec­hanizmusa.
A gyógyszert tehát úgy próbálják ki, hogy egy egészséges ember beveszi és meg­betegszik tőle. Ha az orvos olyan beteget talál, akinek tünetegyüttese feltűnően ha­sonlít ahhoz a betegségképhez, amelyet egy bizonyos szer az egészségesen előidézett, akkor ez a szer „simile”, azaz a megfelelő orvosság, amely képes a beteget meggyó­gyítani. A beteg azonban a gyógyszert nem anyagi (mérgező), hanem hatványozott formában kapja.
Ismételjük meg még egyszer: egy bizonyos gyógyszer, például a Belladonna mérgező hatása következtében az egészséges embernél karakterisztikus tünetekkel járó betegséget idéz elő. Ha egy beteg embernek, aki nem szedett Belladonnát, olyan tünetegyüttese van, amely hasonlít a Belladonna által okozott mérgezés tünetegyütteséhez, akkor ennek a páciensnek a Belladonna lesz a megfelelő orvossá­ga hatványozott formában. Mert similia similibus curantur – hasonlót a hasonló gyó­gyítja.
Itt mutatkozik meg ismét a polaritás törvényének óriási jelentősége: ami az egés­zséges ember számára méreg, az a betegnek orvosság. Nyilván az sem véletlen, hogy a görög pharmakon szó jelentése egyszerre méreg és orvosság.
A homeopátia úttörői a gyógyszerek ezreit ellenőrizték saját testükön észlelt mérgezési tünetek útján. Az orvos megbetegítette magát, így együtt szenvedett páci­enseivel. A homeopátia tulajdonképpeni jelentése: homoion = hasonló, pathein = szenvedni. Ahogyan a hatványozás által gyógyszer lesz a méregből, úgy lesz valódi gyógyító abból az orvosból, aki szabad akaratából lemerül a betegségbe, mert így szenvedése által hasonló helyzetbe kerül, mint a beteg. Gondoljunk itt Krisztusra, aki Istenként szabad akaratából lett szenvedő ember, hogy homeopátiás úton – a hasonló szenvedés útján – megválthassa az emberiséget.
Bár a homeoterapeuták gyógyhatás szempontjából hihetetlenül sok anyagot meg­vizsgáltak már, egyre újabb és újabb anyagok vizsgálatára kerül sor, dacára annak, hogy így esetenként a helyes, a „hasonló” gyógyszer kiválasztása egyre nehezebb lesz. A homeopátia csak akkor teljesítette feladatát, ha mérgező, illetve gyógyító ha­tása szempontjából a teljes makrokozmoszt ellenőrizte.
Ha felidézzük azt, amit az asztrológiával kapcsolatosan az ősprincípiumokról mint betegségokokról mondottunk, egyre világosabbá válik előttünk a homeopátia munkamódszere. Az ember mint mikrokozmosz nem anyagi egységek formájában valamennyi ősprincípiumot magában hordozza. A makrokozmosz szintén tartalmazza ezeket az ősprincípiumokat, de zuhanó, bűnös formájukban, az anyagi megjelenési mód sötétségéhez kötve. A zuhanás az ideák világából az anyag birodalmába a prin­cípiumot mérgezővé teszi, mert az egészségesnek, a szentnek a mérgező az ellenpó­lusa. Ezért is mondtuk fentebb, hogy anyagi szubsztanciák soha nem gyógyíthatnak, mert ők maguk sincsenek még megváltva.
Ha az egészséges ember az ősprincípiumot anyagi megjelenési formájában ma­gához veszi, megmérgezi magát, megbetegszik. A beteggel is ugyanez történik. A betegben az egyik, őt uraló princípium belezuhan az anyagiba, „meghülyül” (Fritsche), s testében materializálódik. Az anyagivá vált ősprincípium megmérgezi őt, ezért megbetegszik. Szüksége lesz tehát erre az ősprincípiumra, de a nem anyagi szinten, ezért éli meg mérgező hatását a test szintjén.
A homeoterapeuta, akinek az a nehéz feladat jutott, hogy kitalálja, melyik ősprin­cípiumtól betegedett meg a páciens, ezt a hiányzó ősprincípiumot nyújtja betegének gyógyszerül. A hiányzó ősprincípiumot bár a makrokozmoszból származik, a hatvá­nyozás eloldotta a makrokozmosztól, s így visszaváltoztatta nem anyagi formájába. A beteg azt kapja, amire szüksége van. A kapott információ gondoskodik arról, hogy a testi szinten anyagivá és mérgezővé vált ősprincípium kiválasztódjék. A kiválasztás kísérletileg mérhető: ha a páciens egy adag Sulfur D 200-at kap (ként), teste hirtelen körülbelül hatszázszor annyi ként fog kiválasztani, mint normálisan – 5,76 grammot naponta.
A hasonlóság elvével Hahnemann egy ősprincípiumot fogalmazott meg érvénye­sen. A gyógyulás csak a hasonlóság folytán következhet be – ezért bármilyen terápiás módszert lemérhetünk azon, hogy a homeopátiás alapelv szerint épül-e fel, vagy sem. Az akadémikus orvostudomány allopátiásan gondolkodik, tehát ellentétek – per contraria – útján próbál gyógyítani. Az ellentétek princípiuma ellentmond a világtör­vénynek. Az ellenállás mindig ellenállást teremt, bár hatásokat kiválthatunk vele, de gyógyítást nem. Ezt minden nagy orvos tudta; a nagy Paracelsus már Hahnemann előtt 200 évvel azt mondta: „Egy betegséget semmiképpen sem lehet per contraria – tehát az ellentétes szerekkel – gyógyítani, csak a hasonlóval” (sed quodlibet suo simile).
Paracelsus a Paragranumban azt írja: „Tudod, hogyha egy betegség arzénikum jellegű, azt megmutatja a kúra. Mert az arzénikum arzénikumot gyógyít, az anthrax anthraxot, amint a mérget is méreggel gyógyítjuk. Ezért gyógyítja egyik ember a má­sikat – mert ugyanaz az anatómiája; s az ugyanolyan anatómia kölcsönösen gyógyít.” Paracelsus már ismerte a hasonlóság elvét, de még nem ismerte a gyógyszerek hatvá­nyozás útján való előállítását. Ehelyett gyógyszereit alkimista úton hozta létre. A gyógyszer alkimista elkészítésénél a méregből szintén transzmutációval lesz gyógy­szer, de a hatványozástól eltérő módon.
Végezetül idézzük emlékezetünkbe az előző fejezetben felvázolt asztroterápiát, mert homeopátiás struktúrája most már érthetőbb lesz. Ha valaki a Szaturnusz princí­piumától szenved, gyógyszerként a Szaturnusz-princípiumot írjuk fel neki. Ezért van szüksége a depressziónak sötét teremre, és nem tarka színekre stb.
A fentiekben felvázolt módszerekben közös az a szemlélet, amely a betegséget kicsiben a bűnbeesés megismétlésének tartja, ezért minden gyógyulásnak kicsiben megváltási folyamatnak kell lennie.
/THORWALD DETHLEFSEN: A SORS MINT ESÉLY/