Ha már képes arra, hogy születésének minden részletét és szakaszát tudatosan átélje (ehhez többnyire ismétlésekre van szükség), még tovább megyünk visszafelé az időben, egészen a fogantatásig. Ekkor azt éli át, hogy teste fogantatásakor már mint érzékelő és átélő tudat volt jelen, látja a teret és jövendő szüleit, átéli a szülők nemi aktusát, s hirtelen „egyfajta örvény vonzását érzi, ez tölcsérszerűen beszívja őt”, s ismét valami behatároltban, anyagiban, sötétben találja magát. Kortársaink többsége számára rossz tréfának tűnik az, hogy valaki jelen lehet saját fogantatásakor, ha azonban megtanuljuk, hogy a tudatot és a testet fogalmilag elválasszuk egymástól, egészen magától értetődő lesz. Az ember éppúgy jelen van anyagi teste fogantatásakor, mint temetésekor.A fogantatás megtapasztalása után bejárjuk a fogantatás és a születés közti időszakot, minden anyaméhben töltött hónapot, így kiderül, ez ismét sok, a gyermek számára különösen kellemetlen tapasztalat forrása lesz. Aki maga nem tapasztalta, alig hiszi, mennyi szorongást, fájdalmat, abortuszkísérletet él át az embrió.
Összehasonlítva a születés előtti tapasztalatokkal, az első gyermekévek kínos élményei ártalmatlan epizódok csupán. A fogantatástól a születésig tartó időszak tudatos áttekintése több belátást hoz a páciensnek, mint több száz óra analízis.
A primérterápiákban egyre gyakoribb, hogy a kezelés során a páciens spontán módon regrediál a születésbe, és az embrionális állapotba. Így lassan ezekben a körökben is elfogadottá válik az a nézet, hogy a születés előtti időszakot tudatosan éljük át. Persze szenzációnak hat, ha mindezt az eddigi elméletekkel és terápiás módszerekkel hasonlítjuk össze, s így fennáll annak a veszélye, hogy többen arra a meggyőződésre jussanak, miszerint a későbbi konfliktusok és zavarok „valódi okát” a születés előtt, illetve a születésben lehet megtalálni. Ezek az élmények azonban éppoly kevéssé okai a pszichés zavaroknak, mint ahogyan a Freud óta elnyűtt kisgyermekkori élmények egy problémalánc tagjai, s ez a lánc még igen sok inkarnáción fog keresztülhúzódni.
Az előzőekkel összefüggésben manapság egyre többen azt hangoztatják, hogy a lélek csak a fogantatást követő harmadik hónapban kapcsolódik össze a testtel. Erre azt tudjuk válaszolni, hogy eddigi összes páciensünk s valamennyi kísérleti alanyunk kivétel nélkül leírta fogantatását, s azzal egyidejűleg az anya testébe való beköltözést. Talán valamikor majd kísérleti úton magyarázható lesz, hogyan alakult ki az az elmélet, amely szerint a lélek csak a harmadik hónapban inkarnálódik. Ez a nézet számomra valószínűtlenül hat, miután a sejteknek kezdettől fogva információra van szükségük ahhoz, hogy megfelelően fejlődjenek.
Minden szülő és szülész számára szinte beláthatatlan horderejű, hogy a gyermek fogantatásától kezdve mindent, ami történik, s amit beszélnek körülötte, tudatosan érzékel. Hál' istennek Dr. Leboyer „szelíd szülés módszere” napjainkban egyre nagyobb visszhangra talál, s lassan a klinikák is meghajolnak a tudatosabb szülők kívánalmai előtt.
Köteteket tudnánk megtölteni a terhesség és a születés idejére vonatkozó tanácsainkkal, de legyen itt elég annyi, hogy a növekvő embrió csak testi méretében olyan pici, gyámoltalan és fiatal, lelke azonban több ezer év érettségét hordozza magában. Teljes mértékben lehetséges, hogy az újszülött lelkileg idősebb, mint szülei. Semmi okunk sincs arra, hogy a bébivel értelmetlenül gügyögjünk – minden szót, minden mondatot ért, azt is, amit jobb lenne nem az ő jelenlétében kimondani.
Minden szülőnek azt tanácsoljuk, kezdje olyan korán gyermekei nevelését, amilyen korán csak lehet – azaz, lehetőleg már azon a napon, amelyen a gyermek meglétéről tudomást szerez. A születés előtti nevelés, az eugenetika abban áll, hogy a szülők az anyaméhben lévő gyermekkel normálisan beszélgetnek, kifejezik érkezése felett érzett örömüket, elmondják neki a születés folyamatát, és csak jó zenében, jó irodalomban, jó filmben és jó színházban részesítik őt. Az embrióhoz intézett egyetlen világos mondat több eredményre vezet, mint egy többhetes terhesgimnasztika.
A szülés nehézségei és incidensei arra vezethetők vissza, hogy a gyermek megpróbálja megakadályozni a megszületést. A megszületéstől való szorongás nem anynyira magára a születésre vonatkozik, az embrió sokkal inkább attól fél, hogyan fog a most kezdődő élettel megbirkózni. Mivel az embriónak még nincsen saját légzési ritmusa, nem egészen foglya a polaritásnak. Ezért bejárása van még múltjába, jelenébe és jövőjébe, átlátja leendő élete fontosabb fázisait – hasonlítsuk csak össze ezt a haldoklás folyamán jelentkező életfilmmel! Ez a tudás akkor oltódik ki bennünk, amikor először levegőt veszünk, ekkor kerülünk be a polaritásba, ekkor tagolódunk be az időfüggőségbe. Ez az oka annak is, hogy a születési horoszkópot a felsírás, illetve az első lélegzetvétel időpontjára számítják ki. Az embrió áttekinti leendő élete problémáit, s tudja, hogy tudása a születéssel kioltódik. Ebből ered a megszületéstől való szorongás, ezért olyan gyakori a megszületés megakadályozására irányuló kísérlet. Ha az embrióval megszületése előtt a megfelelő módon beszélgetünk, ez többet segít, mint bármilyen más, klinikai technika. Azok a szülők pedig, akik hetekig vitatkoznak azon, hogy megtartsák-e a gyermeket vagy sem, ne csodálkozzanak, ha gyermekük zavart lesz, vagy elutasítja őket.
Találkozás a múlttal
Ha a páciens már tudatosította a születését, fogantatását és embrionális fejlődését (ehhez körülbelül öt terápiás ülésre van szükség), akkor hozzásegítjük, hogy egy korábbi életébe regrediáljon. Ekkor egy másik történeti időben éli meg magát, áttekinti ezt az életét, születésétől haláláig. Magától értetődik, hogy a korábbi halálát is tudatosan átéletjük vele, hogy megbékélhessen az élet legelfojtottabb ellenpólusával, a halállal. Ezután már nem fél a haláltól, szorongása meghátrál tudása előtt. (A szorongás a tudás hiánya!) Például az egyik páciensem még a terápiás ülés alatt spontán ezt mondta: „Furcsa, sose gondoltam volna, hogy ilyen egyszerű meghalni.” Pácienseim elbeszélései a halálról szinte mindenben megegyeznek azzal, amit dr. Moody, dr. Kübler-Ross és mások klinikai halálból visszatért kliensei elmondtak. Amint a tudat a fogantatáskor összekötődik a testtel, úgy oldódik el tőle a halálban.
Ha a kliens már több korábbi életét áttekintette, vezérfonalként kiválasztunk egy tetszőleges szimptómát, s ennek alakulását követjük több korábbi inkarnáción keresztül. Ennek megfelelően az egyes életeknek csak azokkal a részleteivel foglalkozunk, amelyek kapcsolatban állnak a tünettel. Ezzel a módszerrel relatíve igen gyorsan igen távoli inkarnációkhoz jutunk.
Az elmúlt testet öltések számát illetően meglehetősen gyakoriak a téves elképzelések. Sokan büszkén beszámolnak róla: tudják, hogy ők már négyszer is éltek! Elmúlt életeink száma valójában áttekinthetetlenül sok. Pácienseinknek néhány ülés után már semmi kedvük ahhoz, hogy elmúlt életeiket számolgassák.
A kívülálló számára azok az időtávolságok is elképzelhetetlenek, amelyeket egyegy terápián átívelünk. Nehéz lenne számokat mondanom, de lényegesen távolabb megyünk vissza a múltba, mint azt a modern történetírás teszi. Egy körülbelül 12 ezer éves atlantiszi inkarnáció nálunk egyáltalán nem számít különösen réginek.
Tökéletesen tudatában vagyunk annak, hogy egyes olvasóink számára egészen elképzelhetetlenek a kijelentéseink, pedig ezek klienseinkkel való mindennapos munkánk eredményei, és semmiben sem különböznek más terapeuták munkaeredményeitől. Mivel kedzetben ezek az eredmények egyáltalán nem feleltek meg elvárásainknak, érthetően sohasem próbálkoztunk azzal, hogy bizonyos jelenségeket szuggesztíve közvetítsünk vagy éppen kiprovokáljunk.
Magunk is a materiális szintet kezdtük el kutatni, s eközben számunkra is elképzelhetetlen dimenziókhoz kellett hozzászoknunk. Aki itt most végére ért a csodálkozásnak, az menjen csak el egy planetáriumba, s meditáljon el azokon az asztronómiai nagyságrendeken, amelyekkel ma a tudomány dolgozik.
Az anyagi világ kétségkívül grandiózus kutatása után most a lelki élet kutatása folyik. Hivatalosan alig néhány lépés van mögöttünk ezen az úton, így még sok, teljességgel elképzelhetetlen jelenség vár arra, hogy az emberi tudat felfogja.
Munkánk során alapvetően revideálnunk kell majd az ember korával és eredetével kapcsolatos nézeteinket. Az emberiség sokkal idősebb, mint azt manapság feltételezik. Időről időre már voltak olyan magas kultúrák, amelyek sokban hasonlítottak korunkhoz. A ritmus törvénye ezen a területen is érvényesül, tehát minden fejlődést hanyatlás és pusztulás követ. Az emberiség még mindig Bábel tornyát építi.
Térjünk vissza most a reinkarnációs terápia lefolyásához. A páciens a tünetlánc újraátélése során észreveszi, hogy aktuális problémája vagy tünete ősrégi, hasonló formában szinte mindegyik előző életében előfordult. Ezen a ponton igen nagy a veszélye a téves interpretációknak. Kezdetben magam is áldozatul estem ennek – hasonlítsák össze az itt leírtakat Az újjászületés élménye című könyvem megfelelő fejezetével.
Ha a korábbi életben olyan traumatikus helyzetet találunk, amely tartalmilag egybecseng a beteg jelenlegi tünetével, hajlamosak vagyunk arra, hogy ezt a szituációt „őstraumának”, illetőleg a tünet „okának” tekintsük. Lássunk egy példát: egyik kliensem nem lát a bal szemére. Átéli, hogy az egyik korábbi életében egy nyílvessző beletalál a bal szemébe. Vagy egy másik páciens, aki fél a magasságtól, s átéli, hogyan lökték le egy szikláról előző életében. A szokásos pszichológiai gondolkodás rendszerében hajlamosak vagyunk arra, hogy a tünet okát ezekben a korábbi élményekben lássuk. Ez a következtetés azonban alapvetően téves, ugyanazon a szinten marad, mint az az elképzelés, hogy valamely zavar okát a korai gyermekkorban kell megtalálnunk.
Ha a korábbi inkarnációkra alkalmazzuk azt a gondolatsort, amelyet erre az életre kifejlesztettünk, akkor a traumatikus élmény egészen biztosan nem ostoba véletlen volt, hanem egy olyan probléma kifejeződése, amelyet már abba az inkarnációba is korábbról vittünk magunkkal. Vagy megfordítva: nagyon is elképzelhető, hogy annak az embernek a lelke, aki egyik életében vízbe fulladt, következő életében félni fog a víztől; ez azonban nem jogosít fel bennünket arra, hogy víziszonyának okát a megfulladás tényében lássuk, az, hogy megfulladt, törvényszerű történés, ugyanis egy probléma külső megjelenítése, amelyet ebbe az életébe is magával hozott.
Ha továbbkeresünk, sok más, olyan szituációt fogunk találni, amelyek mind olyan minőségűek, hogy a tünet, „őstraumájának” nevezhetnénk őket. Ha folytatjuk példánkat, ez azt jelenti, hogy annak a páciensnek a múltjában, akinek a bal szemét a nyílvessző kilőtte, még sok olyan szituáció lesz, amelyben a bal szeme világát elveszíti. Mindezek az események egy lánc szemei, s maga a lánc adja minden szituációban a közös problémát. A döntő lépés akkor következik be, amikor a terápiában egy tünetlánc feltételezhető végére érünk; ilyenkor kliensünket abba a szituációba regrediáltatjuk, amelyben későbbi szenvedéssorozata okát látta, s amelynek tartalmát ismételte későbbi életei megfelelő formáiban. Ekkor a páciens azzal a saját karmikus bűnével szembesül, amely szükségszerűvé tette későbbi szenvedéseinek sorozatát. A kliens egészen addig a pontig csak szerencsétlen, örök áldozatként éli meg önmagát. Nincs számottevő különbség aközött, ha egy páciens úgy gondolja, zavarai okát anyja viselkedésében kell keresnie, vagy ha úgy, hogy előélete valamelyik kellemetlen eseményében, ugyanis mindkét esetben a külvilágra vetíti ki a felelősséget.
Mindettől valami egészen különböző dolog történik, amikor valaki saját karmikus bűnével szembesül. A páciensnek integrálnia kell árnyékát, tehát cselekvőként kell megélnie önmagát, méghozzá olyan cselekvőként, aki másoknak okozza mindazt, ami miatt pár ezer éve megállás nélkül panaszkodik, mert azt gondolja, hogy mások okozzák azt neki. Szembesülni bűnünkkel nem egyszerű, de hatalmas lépés a gyógyulás felé. Ha még egyáltalán használjuk az „ok” fogalmát, akkor ezt az okot így feltétlenül a karmikus bűnben találjuk meg.
De még ez a karmikus bűn sem az abszolút végpont, determinánsai után tovább is kutathatnánk. Annak, hogy ezt mégsem tesszük, a következő gyakorlati okai vannak:
1.
Konkrét végpont, olyan, amit az egyház az eredendő bűn fogalmával ír le, nem létezik.
2.
Egy aktuális problémára vonatkoztatva mindenesetre a karmikus bűn a végtelen ritmus egy fázisának legalábbis az elejét fogja jelenteni.
Bűn és felelősség
A páciens a bűn elismerésével teljes sorsáért magára kell vállalja a felelősséget – ez pedig olyan lépés, amely megnyitja a gyógyulás kapuját. Vannak, akik szoronganak attól, hogy megismerjék saját bűneiket, félnek, hogy nem bírnak majd együtt élni ezzel a tudással.
Sokan azt hiszik, ha megtudják, hogy valamikor megöltek valakit, semmiképpen sem lesznek képesek feldolgozni ezt. Ezek a szorongások azonban nem igazolódtak be. Ősi bölcsesség, hogy „csak az nyomaszt, amit elfojtunk”. A konfrontációt megelőzően éppen a bűnről való tudattalan tudás okoz szorongást. Ha sikerül meglátnunk bűnünket, ez az egész nyomás megszűnik, az a nyomás, amelyet olyasmi okozott, amiről állítólag egyáltalán nem volt tudomásunk.
Ami tudatos, annak nem lehetnek negatív hatásai. A bűnnel való konfrontáció a terápiában abszolút értékítéletmentesen történik meg, egyszerűen a valóság megpillantása, s a páciens a látványt, mint múltjának egy darabját tudatosan integrálja. Ha az ember addig tökéletesen elfojtott árnyékát lépésről lépésre tudatába integrálja, egyre teljesebb, egészebb, egészségesebb lesz. Amikor konfrontálódunk bűnünkkel, nem újabb terhet veszünk magunkra, hanem megszabadulunk egy tehertől. Ha a konfrontáció gyakran kellemetlen is, utána mindenki szokatlanul szabadnak, megkönnyebbültnek érzi magát. Amikor a bűnnel foglalkozunk, kerülnünk kell minden szélsőséget. A bűn elfojtása, másokra való kivetítése beteggé tesz bennünket, mert eltávolít a valóságtól – de ugyanolyan egészségtelen, ha túlterheljük magunkat bűnnel és önváddal, mert előbb-utóbb összeroppanunk súlyuk alatt. El kell fogadnunk, hogy emberlétünkből eredően bűnösök vagyunk, s ez az ára tanulásunknak. Hibák nélkül nincsen fejlődés. Ezért nincsen olyan ember, aki korábban ne követett volna el bűnt. Csak az érheti el a fényt, aki átmegy a sötétségen. Nincsen olyan ember, aki még soha nem égette meg magát, és mégis kerüli a tüzet.
Az egyházi tradíció meglehetősen kiegyensúlyozott viszonyban van a bűn kérdésével. Először is tudatosítja a hívőben, hogy mint ember bűnös, tehát bűn terheli, majd a feloldozással mentesíti őt ettől a tehertől.
Vannak, akik azt vetik ellenünk, hogy a kegyelem elve ellentétben áll a karma kemény törvényével, amely szerint minden bűnnek megvan a maga következménye. A karma és kegyelem közötti ellentmondás látszólagos; mint minden más polaritás, e kettő is középen egyesül, s a valóságban kölcsönösen feltételezik egymást. Kegyelemben csak az részesülhet, aki kéri. Aki kéri a kegyelmet, az elismeri bűnösségét. A karma törvénye gondoskodik róla, hogy egyszer minden ember eljusson hibái, bűnei felismeréséhez. Így a kegyelem csak a karmán keresztül lehet hatékony. A karma célja az emberi belátás, aki ezt elérte, az megérett a kegyelemre.
Az ősprobléma: a hatalom
Egy terápián belül több karmikus láncot, s azok karmikus bűnokait követjük. Ezek a láncok végül is egyfajta csomópontban végződnek, ez az a pont, ahol a páciens mindeddig csődöt mondott. A probléma ma is ugyanúgy jelen van, mint egykor, bár a távoli múltban jóval durvább és sokkal látványosabban strukturált, míg ma már többnyire felismerhetetlenül kifinomult, szublimálódott.
Ha pácienseink ősproblémáit elemezzük, azt találjuk, hogy azok egy közös témára redukálhatók, ez a téma pedig a hatalom. Az ember a hatalomba betegszik bele – régebben egészen kiélte, ma rafináltan kendőzi –, de a hatalom volt s maradt is az a probléma, amely az embert kudarcra ítélte. A hatalom ellentéte az alázat. Minden kijelentés, amely így kezdődik: „azt akarom” vagy „azt szeretném” – hatalmi igényeinket fejezi ki.
Korunkban a hatalomgyakorlás leggyakoribb formája a betegség. Tudattalan hatalmi vágyaink kiélésére korunkban a betegség biztosít szabad teret. Valójában ezért nem akarnak a betegek betegségeiktől megszabadulni. Bár ezt maguk a betegek hangosan cáfolják, hiszen, mint mondják, ők mindent megtettek, mindent megpróbáltak, hogy ismét egészségesek legyenek. Mi azonban nem ezekre az alibitettekre gondolunk. Természetesen a beteg azt hiszi, hogy egészséges szeretne lenni, ugyanis betegsége motivációja nem tudatosult benne. Ha felismeri, hogy választania kell: beteg legyen-e, avagy lemondjon a hatalomról, a választás semmi esetre sem lesz könnyű.
A hatalom ugyanaz, mint az egodominancia, kísérlet arra, hogy semminek ne rendeljük alá magunkat, hogy akaratunkat másokra kényszerítsük. Egykor a Paradicsomban is a hatalomvágy vezette az embert, hogy megízlelje az almát: nem akarta alárendelni magát a törvénynek, ő akarta eldönteni, mi a jó, mi a rossz. Ezért a hatalomért az ember mindig kész volt magas árat fizetni. Hogy hatalmát megtarthassa, mindig szívesen kötött szövetséget a Sátánnal, adta el neki a lelkét.
Aki azonban korábbi inkarnációi részleteiben átéli hatalomvágyát, az lassan itt és most is észre fogja venni és le fogja leplezni. Csak az lesz képes arra lassanként, hogy leckét vegyen alázatból, aki átlátja, hogy évezredeken át nem riadt vissza a szenvedéstől, csak hogy hatalomhoz jusson. Ez a képesség nem intellektuális szinten fejlődik ki, hanem a valóság megtapasztalása útján, ez az, ami átpolarizálja az embert. A tudat a jelenben változik, ezért is gyógyul meg a páciens. A tünetek szó szerint maguktól eltűnnek, bár nem is kezeltük őket, egyszerűen feleslegessé válnak a kliens számára.
A reinkarnációs terápia nem menekvés a múltba, hanem ellenpólusként használja fel a múltat arra, hogy a pácienst a jelenbe vezesse. Senki sem élhet itt és most tudatosan, ha elfojtja a múltját, s az tudattalanul hat benne tovább. Az a múlt újra és újra felbukkan az emberben, így az idősíkok összekeveréséhez vezet. Csak az tud megválni a múltjától, aki beépítette azt tudatába; ekkor viszont sosem sejtett világossággal lesz képes átélni a jelent. Azért nézzük meg a múltunkat, mert ma már lényegtelen – és nem azért, mert olyan érdekesnek tartjuk.
Minden ezoterikus út célja az, hogy az ember valóban állandóan és valóban tudatosan a jelenben éljen. Ehhez jelenünket a múlttól el kell választanunk, meg kell tisztítanunk. A reinkarnációs terápia a homeopátia hasonlóságtörvényét követi: a beteg a tünetláncok mentén folyvást hasonló szituációkkal szembesül, s közben rátalál a bűn mérgére. Ez a méreg azonban gyógyszer lesz számára, mert a felismerés a mérget hatványozza, s így eloldhatja az embert az ősproblémájától.
A reinkarnációs terápia nem elégíti ki a korábbi életek iránti kíváncsiságot, nem a nép ópiuma, nem egy új élet ígéretével vigasztalja az embereket.
A reinkarnációs terápia a megtisztulás fáradságos útja. Az egymásra következő reinkarnációkban mi nem vigaszt látunk, hanem éppen azt a követelményt, hogy a tökéletesedésre irányuló fejlődésünk során megszabaduljunk az újjászületések körforgásától. Mindaddig igent mondunk a földi életre, ameddig az fejlődésünk szempontjából szükséges, célunk azonban túl van a materiális világon; egy olyan egység, amelyből egykoron kiváltunk, s amelybe visszavágyunk.
Túlvilági tapasztalatok
Gyakran felvetődik az a kérdés, vajon múltban tett utazásaik során a páciensek az egyes inkarnációk közötti időszakokról is beszámolnak-e. A túlvilágról, illetve a testet öltések közötti időszakokról sokkal bővebb tapasztalatok állnak rendelkezésünkre, mint alig néhány évvel ezelőtt, kutatásainkat e téren azonban még korántsem fejeztük be. A terápián belül azonban megpróbálunk csak azokkal az időszakokkal foglalkozni, amelyek a páciens szempontjából relevánsak, s kerüljük azokat a kérdéseket, amelyek pusztán kíváncsiságunkat elégítenék ki. Ezért is van az, hogy a túlvilági tapasztalatok terén még gyerekcipőben járunk.
A fenti témáról általános érvényű kijelentéseket azért is nehéz tennünk, mert a túlvilág sem mutat homogén képet, hanem éppen olyan differenciált, mint különböző fejlődési fokain az emberi tudat maga. A túlvilág asztrális világ, tisztán képi szint, melyben a formák a legkülönbözőbb lelki tartalmaknak felelnek meg. A rezonancia törvényének megfelelően az elhunyt lelke a túlvilágon azt a szintet éri el, amely magával vitt tudatállapotának megfelel. Így minden lélek a saját túlvilágába kerül, amelynek képei végül is csak a lélek tudatállapotát tükrözik vissza. Mivel ezek a szintek különbözőek, nehezen tudnánk a túlvilágot egy egységes képben megragadni. Mindig az adott lélektől függ, hogy a túlvilág pokol vagy mennyország-e a számára. Az elhunyt gyakran úgy éli meg a túlvilágot, mint egy tájat, melynek külleme és hangulata az ő lelki minőségének felel meg. Az egyik páciensem például, aki igen távoli előző életében uralkodó pozícióban volt, s kegyetlen módon visszaélt a hatalmával, a következőképpen írta le a túlvilágot:
„Halálom szenvedésekkel teli, lassú és magányos. Mindenekelőtt olyan rémséges halálfélelmem van, hogy majd megőrülök. Szörnyű zajt és robajt hallok, majd valamilyen sötét szférában, illetve bizarr tájon találom magam. Minden félelemkeltő, s minden remeg a rémülettől. A táj diszharmonikus, minden éles, szögletes, hideg, elutasító. Fúj a szél, a levegő telve rémült sóhajokkal. Céltalanul bolyongok, egy lyukat vagy egy hasadékot keresek, amiben elbújhatnék, de nem találok semmit. Még a színárnyalatok is fenyegetőek. Más lények is vannak itt, többek között patkányszerű állatok. Rémségesen sokáig kell itt maradnom, szakadatlanul valami rejtekhelyet keresek. Az a legrémesebb, hogy az ember nem szokik hozzá a borzalmakhoz. Hosszú idő után végre találok egy hasadékot, ebbe gyorsan benyomakodom, illetve beszív valami.”
Mind hasonlóan kellemetlenek azok a túlvilágleírások, amelyek hatalommal, karriervággyal, gonoszsággal és szeretetlenséggel teli életet követnek. Ezektől az esetektől eltekintve, a túlvilágot általában szépnek, kellemesnek írják le. Egy haldokló gyermek beszámolója például így szól:
„Lassan minden könnyebb lesz, elkezdek lebegni. Nem vagyok többé én, és mégis én vagyok, mindent látok, látom a mamámat, a papámat, a házvezetőnőt, és magamat is az ágyban. Fellebegek a mennyezetig, majd visszalibegek, és megsimogatom a mamámat. Azután megint fellebegek, látom a házat és a kertet. Apám anyja, a nagyanyám kézen fogva vezet. Nagyon kedves hozzám. Elmondja, hová vezet, és hogy mindent meg fog mutatni. Lágy, hullámos tájra érünk, más lényeket is látok itt. Nem beszélünk, mégis tudom, hogy mit mondanak, s ők is tudják, hogy én mit mondok. Mindenki jól érzi magát, mindenki boldog. Lágy, fényes színeket látni, amelyek valahogyan átmennek egymásba.”
A túlvilágról szóló leírások a legszörnyűbb ősborzalomtól a legfantasztikusabb tájakig tartanak. Azok a lények, amelyekkel ott találkozni lehet, mindig a hely minőségének felelnek meg. Még egyszer hangsúlyozzuk, hogy a túlvilág nem anyagi szint, hanem tisztán pszichikai világ, ettől azonban még nem kevésbé valóságos.
Eddigi tapasztalataink azt mutatják, hogy a túlvilág a lélek fejlődési szintjének felel meg, így minden benne található lény és jelenség is. A túlvilágon is van kontaktus a lelkek, illetve lények között, sőt nyilvánvalóan még tanulhatunk is ott. Magasabban fejlett lények segítségében csak azoknak lesz részük, akik kérik ezt. A test halála után gyakran azonnal világosan látjuk az életünk során elkövetett hibákat. Ha eltekintünk a teljesen sötét szféráktól, a túlvilág annyira kellemes, hogy általában senki sem nagyon akar innen visszatérni a materiális világba. Csak akkor jutunk olyan belátásra, hogy még egyszer inkarnálódnunk kell, ha felismerve saját hibáinkat, jóvá akarjuk tenni, ki akarjuk egyenlíteni őket.
A túlvilág éppolyan differenciált és sokrétű, mint itteni világunk. Mivel a halál önmagában nem alkalmas arra, hogy a lelket jelentékenyen érettebbé vagy okosabbá tegye, a butaság és a bölcsesség a túlvilágon is hasonló módon oszlik meg, mint itt a földön – bár ezt a spiritiszták sokszor elfelejtik. Nem arról van szó, hogy kétségbe vonnánk egyes spiritisztikus jelenségek valódiságát, de mindenkit óvni szeretnénk attól, hogy tévedhetetlennek tartson, s glóriát vonjon minden kijelentés köré, csak azért, „mert odaátról jött”. Sokkal csekélyebb annak az esélye, hogy spiritiszta médiumokon keresztül valóban magas színvonalú spirituális üzenethez jussunk, mint annak, hogy fejletlen lelkek, vagy akár nem is emberi lények privát véleményeit és nézeteit halljuk.
A földhöz kötött lélek
Most olyan témát érintünk, amelynek megértéséhez még nem adottak a feltételek, de mivel igen fontos, nem tehetjük meg, hogy szót se ejtsünk róla. Azokat a lelkeket nevezzük „földhöz kötöttnek”, akik valamilyen okból olyan erősen fixálódnak a földön történtekhez, hogy a földi test elhagyása után nem a saját útjukat járják a túlvilág szféráiban. Minden érdeklődésük földi eseményekre vonatkozik, ezért egy élő ember testében próbálnak helyet találni, hogy ismét cselekvőképesek legyenek.
Az ilyen földhöz kötöttség oka – bármilyen furcsán hangozzék is – többnyire az, hogy az illető nem érzékelte tudatosan saját halálát. Annak, hogy valaki „nem veszi észre” saját halálát, gyakran az az oka, hogy szilárdan hisz benne: a halállal mindennek vége. Ha valaki ezzel a meggyőződéssel hirtelen meghal, szubjektíve olyan kevéssé változnak meg számára a dolgok, hogy egyszerűen nem jut eszébe, hogy meghalt. Az egyetlen érzékelhető változás cselekvőképességében lesz, ezt azonban hamar kiegyenlíti, ha egy másik földi testhez tapad, s ezáltal az az érzése lehet, hogy befolyással van a földön történtekre.
A földhöz kötöttség másik oka lehet valami olyan alapvető hiba, amelyet az illető még halála után is feltétlenül maga szeretne korrigálni, de oka lehet az is, hogy a hátramaradott gyászolók az elhunyt lelkét magukhoz akarják láncolni, „nem engedik szabadon”. Bizonyos körülmények között egy élő személyt több földhöz kötött lélek is megszállva tarthat, de ezt a „megszállottságot” ne keverjük össze a démonokkal vagy az ördögtől való megszállottsággal.
A földhöz kötött lélek semmi rosszat nem akar, igen sajnálatos helyzetben van, segítségre szorul. Túlvilági lények azonban mindaddig nem nyújthatnak segítséget neki, amíg a földi történésektől el nem fordul, s nem kér tőlük segítséget. Így az élők feladata, hogy az ilyen lelkeknek megadják a szükséges segítséget. Ezért van az, hogy minden eredendő vallás ismeri a halotti mise vagy a holtakért való közbenjárás rítusát. Igen jelentékeny dokumentuma ennek a Tibeti Halottaskönyv; a benne leírt rítusnak az a feladata, hogy az elhunyt lelkét vezesse.
Ha valakit lelkek tartanak megszállva, ez könnyű tünetektől egészen az elmebetegségig terjedő zavarokat okozhat. Sok szól amellett, hogy a skizofrénia fogalma alá tartozó betegségek jó részének köze van a földhöz kötött lelkek jelenlétéhez. Ezekben az esetekben nem a pácienst, hanem a lekötött lelkeket kell kezelni, ez hozzásegíti őket ahhoz, hogy elszabaduljanak, s így a kliens is megszabadul tüneteitől.
A század első felében dr. Wickland amerikai pszichiáter több mint harminc éven keresztül kezelt skizofrén betegeket ezzel a módszerrel. Munkáját – ami igazán nem volt egyszerűnek nevezhető – felesége tehetsége tette lehetővé, aki, mivel kiemelkedő médium volt, a terápiás foglalkozásokon a földhöz kötött lelkek rendelkezésére bocsátotta testét, s ezek rajta keresztül beszéltek és fejezték ki magukat.
Az ilyen lélek terápiájának lényege, hogy felvilágosítják állapotáról, s utólag tudatossá teszik benne halálát. Fel kell fognia, hogy nincsen saját teste, így a földi dolgok nem érintik többé. Szó szerint fordulatot kell tennie, fel kell ismernie új útját, s az úton kapható segítséget.
Az utóbbi években saját tapasztalatokat is gyűjtöttünk ezen a területen. Bár Wickland tapasztalatai beigazolódtak, az is kiderült, kezdetben milyen veszélyeket rejtenek az efféle eljárások. Ezért minden laikust óva intünk attól, hogy ilyen jellegű kísérletekbe kezdjen. Terápiánkon belül újabban lehetőség mutatkozott arra, hogy a földhöz kötött lelkekkel médium nélkül is kapcsolatba lépjünk, s így kezelhessük is őket. Ezt a terápiát én „megváltó terápiának” nevezem, mert az érintett lelket eloldozza kötöttségeitől, saját útjára tereli.
A megváltó terápiában központi szerepe van az imának – egyes lelkek könyörögnek, hogy imádkozzunk értük. A laikusok úgy segíthetnek rajtuk, ha imádkoznak, ha halotti misét mondatnak értük – ennél nagyobb szolgálatot aligha tehetnek nekik. Mindebből az következik, hogy a hátramaradottaknak fel kellene hagyniuk minden olyan tevékenységgel, gondolattal, amely a holtat idekötözheti, visszaszólíthatja. A spiritiszták is főként ilyen földhöz kötött lelkekkel érintkeznek. Ezért tisztában kell lenniük azzal, hogy ezek a lelkek segítségre szorulnak, s nem égi bölcsességek közvetítői. Bár munkánk s felismeréseink e témában még kezdeti stádiumban vannak, azt azonban már eddigi tapasztalataink is mutatják, hogy ebben a problémakörben a segítségnyújtás, illetve a terápia teljesen új lehetőségeire nyílik mód.
A lélek fejlődési fokozatai
Az egyes lelkek különböző időtartamokat töltenek a túlvilágon. Az az elterjedt vélekedés azonban, amely szerint az egyes inkarnációk között több száz vagy ezer év telik el, egészen biztosan téves. Sok minden szól amellett, hogy a távolabbi múltban több évszázadra kiterjedő köztes időszakok is előfordultak. Ma azonban többnyire tíz évnél is rövidebb idő telik el az egyes inkarnációk között. A köztes időszakok megrövidülése, illetve meghosszabbodása irányítja a népesedés növekedését, illetve csökkenését. Minél rövidebb a köztes időszak, annál több ember él a földön.
Ebben az összefüggésben soha ne feledkezzünk meg arról, hogy az emberiség mint olyan, nem egy zárt kör állandó létszámmal, inkább csak egy köztes állomás. Ha az inkarnációkat egy iskola osztályaival hasonlítjuk össze, az emberiségre például azt mondhatjuk, hogy a gimnázium előtt és után is vannak még tanintézmények, a lélek is különböző birodalmakat jár be, míg eléri azt az érettségi szintet, amely az emberiségbe lépéshez szükséges – s ha mint ember tökéletessé vált, a végtelen hierarchiában még számtalan feladat várja, amely már kívül esik az emberi birodalmon.
Az emberi lélekben olyan emléknyomokat is találunk, amelyek egészen az állat-, növény-, illetve ásványi világig nyúlnak vissza – ezeket azonban nem kell szorosabb értelemben vett inkarnációknak elgondolnunk. Az individuális lelki fejlődés csak az emberi létben kezdődik, az „állatvilágban” még csoportlélek uralkodik. Egyes esetekben mégis előfordulhat, ha valaki „visszafokozódik” valamilyen állati inkarnációba, ha emberként olyan súlyosan megsértette az emberi magatartás alapformáit, hogy még az állatvilágban is akad tanulnivalója. Ezek a visszafokozódások főként az emberlét kezdetére vonatkoznak, s ma már semmiképpen sem gyakoriak. Sokszor fölvetődik az a kérdés, vajon az ember az inkarnációk során változtatja-e a nemét vagy sem. Bár tapasztalatból tudjuk, hogy a nemek váltakozhatnak, a kérdést mégsem lehet pontosan megválaszolni, mivel nem vagyunk még tisztában azzal a törvénnyel, amely a nemek változtatását vezérli. Miután ezzel kapcsolatban több hipotézist ellenőriztünk, pillanatnyilag azon a véleményen vagyunk, hogy a lélek meghatározott nemmel rendelkezik, amelyhez egy ellentétes nemű duállélek csatlakozik. Testet öltéseinek többségében a lélek ugyanazt a nemet viseli. Ellentétes nemű inkarnációk csak olyan esetekben fordulnak elő, amikor a léleknek bizonyos tapasztalatok megszerzéséhez vagy karmája betöltéséhez erre van szüksége. Mivel a lélek és a duállélek fejlődése függ egymástól, gyakran találkoznak, de nincsenek mindig együtt.
Az egyik legfantasztikusabb jelenség az, amikor valaki hosszú inkarnációs láncokon keresztül mindig ugyanazzal a személlyel találkozik. A szerelem és a gyűlölet, a vonzódás és az ellenszenv elmúlt idők maradványai. Karmikus vétkünk árát mindig ugyanannak a személynek fizetjük meg, akivel szemben elkövettük. A reinkarnációs terápia legmegrázóbb tapasztalatai közé tartozik, hogy a különböző testet öltések problematikája milyen hasonló – évezredek telnek el anélkül, hogy alapvető magatartásmódok megváltoznának.
Ebben a felismerésben gyökerezik a terápia sikerének egy része. A tudatunk számára rettenetesen hosszú időszakok áttekintése során a problémák és hibaláncolatok struktúrája teljesen megvilágosodik előttünk. A reinkarnációs terápia úgy működik, mint egy mikroszkóp, amely a legkisebb részletekig megmutatja a személyiség struktúráját.
Azáltal, hogy az ember konfrontálódik bűneivel, rákényszerül, hogy sorsáért magára vállalja a felelősséget, azaz, hogy megváltozzék. A páciens eredetileg csak azt várja, hogy a tünetei megszűnjenek, s nem veszi észre, hogy ez csak mélytudata megváltozásával együtt történhet meg. A reinkarnációs terápiában az ember megismeri sorsa értelmét és igazságosságát. Felismeri, hogy minden tettével csak azt aratja le, amit egykor elvetett, ugyanakkor újból elvet vele valamit, amit egyszer le kell majd aratnia. Ez a felismerés rákényszeríti, hogy az „itt és most”-ban éljen. Megtapasztalja védettségét egy értelemtől vezérelt kozmoszban, s felismeri, hogy egyetlen feladata: ennek a kozmosznak a szolgálata. Ez az ősalapokhoz való visszakapcsolás már religio, terápiánk végső célja, hiszen a gyógyítás a vallás ügye.
Vallás és reinkarnáció
Tapasztalataink azt mutatják, hogy a vallás problematikája egyáltalán nem zárható ki a pszichoterápiából. A lélek csak akkor betegszik meg, ha a dolgok elveszítik értelmüket számára. Éppen a pszichésen beteg az, akit már megérintett az a valóság, amely „egészen normális átlagember” számára többnyire tökéletesen ismeretlen. A neurotikus „többet” látott – de nem bírta elviselni a valóság látványát –, megbetegedett az igazság mérgétől.
Ha homeopátiás módon gondolkodunk tovább, akkor csak attól az igazságtól gyógyulhat meg, amelytől megbetegedett. A gyógyítás célja tehát soha nem lehet az, hogy a beteg ismét olyan normális legyen, mint megbetegedése előtt volt; egy sikeres terápia után a páciensnek ugyanannyira kell a normalitás fölött állnia, amennyire őt a neurózis a normalitástól eltérítette – csak éppen a másik irányban.Ha egy pácienst elkísérünk individualizációja útján, feltétlenül találkozunk a következő kérdésekkel: mi az élet értelme, mi a megváltás, van-e Isten. Ezeket a témákat – bármennyien állítják az ellenkezőjét – nem a terapeuta veti fel, sőt a legtöbb terapeuta szándékosan kerüli őket.
A terápia nem ad teret az egyházi missziónak. A religióval való szembesülés nem ugyanazt jelenti, hogy egyik vagy másik vallásos irányzat vagy felekezet természetéről vitatkozunk. Sajnos az emberek többségében a vallásos tudat erősen infantilis. A religióval kapcsolatos infantilizmus éppoly erős az egyházak híveiben, mint ellenségeiben. Mindkét csoportban ijesztően ritkán fogják fel a religio lényegét. Ezért aztán az egyes vallások és egyházak tanai és az igazi között mély szakadék tátong – ez mindig is így volt, s így is marad. Az egyházi intézmények emberek alkotásai, ezért ugyanúgy ki vannak téve emberi tévedéseknek és hibáknak, mint minden más intézmény. Az intézmény lényegéhez tartozik a hatalom gyarapítása – a hatalom pedig minden vallás fő ellensége.
Időről időre újra feltűnnek közöttünk a valódi beavatottak, azok, akik a valódi, hamisítatlan, örök érvényű tanokat hirdetik – de a mindenkori szolgálatban lévő írástudók és farizeusok üldözik, keresztre feszítik őket. Amikor mi vallásról beszélünk, ezen mindig a religiót, vagyis csak a tiszta tanokat értjük, nem az egyházakat és az intézményeket. Ha a terápia során egy páciens megérti a religio lényegét, saját döntésére bízzuk, hogy csatlakozik-e valamelyik valláshoz vagy felekezethez, vagy pedig folytatja individuális útját. Abban, aki felfogta, hogy mi a vallás, nem lesz többé agresszió az emberi vallási közösségek gyengéivel szemben, sőt mint rituális keretet gyakran saját útján fel tudja használni őket. Ezen az alapon kell szemlélnünk a „reinkarnáció és a kereszténység” problémakörét is. A hivatalos keresztény egyház elutasítja a reinkarnációt, kivételt képez a Rudolf Steiner tanait követő keresztény közösség, s ez jól példázza, hogy a kereszténység gondolatköre igenis összefér a reinkarnációval. Bár nehezen igazolható, sok minden szól amellett, hogy Krisztus idejében s azután még jó pár évszázadon keresztül a reinkarnációban való hit egészen magától értetődő volt. Csak Jusztinián császár idején, 553-ban, az ökumenikus zsinaton utasították el a reinkarnációs tanokat: „Átkozott legyen, aki hisz a lélek kitalált előegzisztenciájában, s förtelmes restaurációjában.”
Állítólag a Szentírást is ekkor tisztították meg a reinkarnációra vonatkozó szövegektől. Bizonyosságot e témában csak a vatikáni könyvtár szolgáltathatna. Ennek ellenére vannak olyan helyek a Bibliában, amelyek bár nem elégségesek ahhoz, hogy a reinkarnációt a keresztény tanok tárgyává tegyék, mégis egyértelműen azt mutatják, hogy Krisztus tanítványai számára az újraszületés gondolata magától értetődő volt. Így például minden evangélistánál ott találjuk azt a kérdést, vajon Keresztelő Szent János Illés próféta reinkarnációja volt-e. (Márk evangéliuma 8, 27-28. ) „És elméne Jézus és az ő tanítványai Czézárea Filippi falvaiba; és útközben megkérdé az ő tanítványait, mondván nékik: Kinek mondanak engem az emberek? Ők pedig felelének: Keresztelő Jánosnak; és némelyek Illésnek; némelyek pedig egynek a próféták közül. ”(Vö. Máté evangéliuma 16, 13-14.) Majd Máté evangéliumában (17, 10-13.) a következőket találjuk: „És megkérdezék őt az ő tanítványai, mondván: Miért mondják tehát az írástudók, hogy előbb Illésnek kell eljőnie? Jézus pedig felelvén monda nékik: Illés bizony eljő előbb, és mindent helyreállít; De mondom néktek, hogy Illés immár eljött, és nem ismerék meg őt, hanem azt mívelék vele, amit akarának. Ezenképen az ember Fiának is szenvednie kell majd őtőlük. Ekkor megértették a tanítványok, hogy Keresztelő Jánosról szóla nékik.” „Mert a próféták mindnyájan és a törvény Jánosig prófétáltak vala. És, ha be akarjátok venni, Illés ő, aki eljövendő vala. Akinek van füle a hallásra, hallja.” (Máté 11, 13-15.)
Ez a valamennyi evangéliumban felvetődő kérdés csak a reinkarnációval a háttérben érthető meg. Ugyanez érvényes János evangéliumára: „És amint eltávozék, láta egy embert, aki születésétől fogva vak vala. És kérdezék őt tanítványai, mondván: „Mester, ki vétkezett, ez-é, vagy ennek szülei, hogy vakon született? Felele Jézus: Sem ez nem vétkezett, sem ennek szülei, hanem, hogy nyilvánvalókká legyenek benne az Isten dolgai.” (9, 1-3.) A tanítványok kérdésében benne rejlik a korábbi inkarnációk feltételezése. Ezen Jézus válasza sem változtat, nem vonja kétségbe a kérdés jogosságát, csak éppen egy harmadik aspektust mutat fel, amely nem volt benne a kérdésben. Sok egyházatya megnyilvánulása még egyértelműbb a reinkarnációt illetően.
K. O. Schmidt Nem csak egyszer élünk című könyvében számos erre vonatkozó idézetet gyűjtött össze. Hadd álljon itt néhány ezek közül: A nagy Origenész ezt írja: „Aki tudni akarja, miért hallgat az emberi lélek egyszer a jóra, máskor a gonoszra, keresse az okot egy olyan életben, amely megelőzi ezt a mostanit. – Az életek egymásutánjában mindannyian a tökéletesség felé haladunk. – Sorsunk, hogy egyre újabb és egyre jobb életet éljünk, legyen az a földön, vagy más világokban. Az újjászületések végén odaadásunk Istennek valamennyi szennytől megtisztít bennünket.” Kifejezetten a reinkarnáció tanai mellett foglalt állást még Szent Jeromos, Alexandriai Kelemen, Nyssai Szent Gergely, Ruffinus, Szent Jusztinusz, Szent Hilarius, Tertian, Philo, Nemesius és mások is.
Louis Pasavali érsek ezt írja: „Az a véleményem, hogy jelentős lépést tennénk előre, ha az újjászületés gondolatát nyilvánosan képviselhetnénk, ezen mind a földön, mind más világokban való újjászületést értek – sok olyan rejtélyt oldhatnánk meg vele, amelyek amorf ködként nyomasztják az emberek szellemét és értelmét.”
Mindezekkel az idézetekkel és nevekkel még csak meg sem kíséreljük azt a látszatot kelteni, mintha bizonyítható lenne, hogy a reinkarnáció tana része a keresztény gondolatkörnek. Minden vélemény alátámasztható híres személyiségekkel és szövegekkel. Nem hiszem azt, hogy a reinkarnáció körüli vitába a Bibliát is be kellene vetni. Színvonalasabbnak tartom, hogy komolyan ellenőrizzük, vajon a keresztény gondolatkör és Krisztus tulajdonképpeni tanai ellentmondanak-e a reinkarnációnak, vagy sem. Ha e kérdést előítéletek nélkül akarjuk megválaszolni, azt kell mondanunk, hogy nem. Ezért az egyes ember nem áll választás előtt, hogy vagy keresztény marad, vagy hisz az újjászületésben. A valódi kereszténységhez mindig is szükség volt arra a bátorságra, amellyel az ember a kötelező nézetektől eltekintve saját útját járja – s ez máig sem változott meg. Az „írástudók” már akkoriban sem tartoztak Krisztus szorosabb baráti köréhez." /Thorwald Dethlefsen: A sors mint esély/
