Amikor Calvin felébredt - elnézést a kifejezésért -, de halálra volt rémülve.
- Bekövetkezett hát - gondolta. - Meghaltam és most a mennyországban vagyok.
Körülnézett. Minden olyan tágasnak, fehérnek és ködösnek tűnt, de nem tudta biztosan, hová került. Úgy nézett ki… nos, igen, úgy nézett ki, mint egy óriási garázs.
– Te vagy Gyanakvó Calvin? – kérdezte a háta mögött egy hang.
Calvin rémülten fordult hátra, s szemben találta magát egy fehér kezeslábast viselő, hatalmas, szakállas férfivel, aki egy jegyzetfüzetet tartott a kezében.
– Honnan kerültél ide? – kérdezte Calvin.
– Itt dolgozom – válaszolta a férfi.
– De hát egy perce még nem voltál itt.
– Idefent másképpen utazunk.
– Idefent? – ámult el Calvin. – Mi ez a hely? Hol vagyok? Meghaltam? A mennyországba kerültem?
– Nem, nem – mondta a férfi. – Nem haltál meg, és ez nem a mennyország. Ez csak egy megállóhely, egyfajta ellenőrzőpont. Azért vagy itt, mert színt kell vallanod, és válaszolnod kell néhány kérdésre. A válaszaidat az új felmérésünkben fogjuk felhasználni.
– Felmérés? – kérdezte Calvin.
– Igen. Ez az új üzletpolitikánk. Mióta leküldtük a Ralph Nader modellt, jobban ügyelünk arra, hogy a fogyasztók elégedettek legyenek. A Teremtő szerint finomítanunk kell az eljárásainkon, különben pereskedés lesz a vége.
– Te… te vagy?… – dadogta Calvin.
– Nem. Nem Ő vagyok, csak az egyik Mérnöke. Az a feladatom, hogy feltegyek neked néhány rázós kérdést, Calvin.
Calvin riadtan ide-oda kapkodta a fejét.
– Mikor mehetek vissza?
– Ha válaszoltál a kérdéseimre.
– Bármit válaszolhatok? – kérdezte Calvin.
– Nem. A helyes válaszra vagyok kíváncsi.
Calvin a Mérnökre összpontosította teljes figyelmét.
– Tudod, ez is része az új üzletpolitikánknak. Nem látjuk értelmét annak, hogy időt és energiát pazaroljunk olyan „eszközökre”, amelyek nem „működnek” megfelelően.
– Azt… azt akarod ezzel mondani – hebegte Calvin –, hogy ha rosszul válaszolok a kérdéseidre, akkor halo… halo…
Calvin képtelen volt kimondani a szót.
– Pontosan. Hiteledet veszted és végleg megsemmisítünk. Készen állsz a megmérettetésre, Calvin?
– Azt hiszem, igen – válaszolta feszülten Calvin.
– Rendben, akkor ülj le, és lássunk hozzá.
* * *
A Mérnök a jegyzetfüzetébe pillantott.
– Mondd meg nekem, Calvin, mi a célod odalent?
– Nos, én… hát… tudod, hogy van ez – motyogta Calvin. – Keményen akarok dolgozni, és nem akarok megbántani senkit. Jóban szeretnék lenni az emberekkel, és nem akarok galibát.
– Na, és mire akarod használni a tehetségedet, a talentumodat Calvin?
– Nos, a tehetségemet – amiből nincs túl sok – jól beosztom.
– Nem! Nem! Nem! – kiáltotta a Mérnök. – A válaszod, úgy ahogy van, rossz. Nem emlékszel a talentumokról szóló példabeszédre?
– De, azt hiszem, igen. A Teremtő három embernek erejük szerint talentumokat adott. Az egyiknek ötöt, a másiknak kettőt, a harmadiknak pedig csak egyet.
– Így van – felelte a Mérnök. – A Teremtő évekkel később ellenőrizte, mire jutott a három férfi. Először az öt talentummal megáldott embert kereste fel, s elégedetten látta, hogy a férfi becsületes munkájával nem csak hogy megsokszorozta a vagyonát, de kiválóan kamatoztatta is. Aztán a két talentummal megajándékozott emberhez látogatott el, és örömmel látta, hogy a kemény munka gyümölcseként ő is megsokszorozta a vagyonát. Amikor azonban az egyetlen talentummal megáldott ember került sorra, a Teremtő éktelen haragra gerjedt. A férfi ugyanis meg akarta óvni a tehetségét, s ezért egyáltalán nem használta. A Teremtő eddig soha nem hallott, dühös szavakkal támadt a férfire: „Te ostoba, mihaszna naplopó!” – kiabálta. „Hogyan merészelted ellökni magadtól a tehetséget, amivel megajándékoztalak?”
Érted a történet lényegét, Calvin?
– Azt hiszem – mondta Calvin. – Azt hiszem, igen.
– Nem tudom, mihez kezdünk veled, Calvin. Őszintén mondom, fogalmam sincs.
* * *
A Mérnök lefirkantott néhány sort a jegyzetfüzetébe, majd Calvinre nézett.
– Calvin, ki irányítja az életedet?
Calvin ezúttal biztosra vette, hogy tudja a helyes választ.
– Én magam! – vágta rá. – Én irányítom az életemet.
A Mérnök kifejezéstelen arccal nézett maga elé, majd újabb megjegyzést írt a papírra. A beállt hosszú csendben Calvin egyre idegesebb lett.
– Persze, azért vannak kivételek – bökte ki végül. – De hát, nem okolhatom magam azért, ahogy a szüleim gyerekkoromban bántak velem. Tudod, egyszer, amikor hazaértem, el akartam mondani nekik, hogy bekerültem a focicsapatba, és ötöst kaptam a dolgozatomra, de képtelen voltam őket rávenni arra, hogy rám figyeljenek. Azért sem én vagyok a felelős, hogy a főnököm egy zsarnok. Nem hagyja, hogy túl sok felelősséget vállaljak magamra. Egy alkalommal például új értékesítési stratégiát készítettem, s ő egy nálam jóval fiatalabb kollégát bízott meg a kivitelezéssel. Igen, végül is én irányítom az életemet, de… adódnak kivételes helyzetek. Tudod, néha nincs alkalmad bizonyítani, és a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy szeretnéd. De hát ilyen az élet! Ez a dolgok rendje. Így van megírva a csillagokban.
A Mérnök talpra ugrott és földhöz vágta a jegyzetfüzetét.
– Nem! Nem! Nem! – üvöltötte. – Mikor tanulsz végre a hibáidból, Calvin? Azt kell mondanom, hogy reménytelen eset vagy! Reménytelen! Nincsenek kivételes helyzetek, mivel az életedet neked kell irányítanod, Calvin. Egyedül te vagy felelős az eredményeidért és a kudarcaidért. Te, Calvin, kizárólag te, és nem az anyád, az apád, vagy a főnököd. Nem a véletlen alakítja a sorsodat, hanem te magad. Te magad! Soha ne mondj olyasmit, hogy „ilyen az élet, vagy ez a dolgok rendje, és így van megírva a csillagokban”! Hát nem érted, Calvin? Neked kell kézbe venned az életed irányítását! Módodban van változtatni a dolgok rendjén és a csillagok állása sem állandó. Teljes mértékben rajtad múlik minden. Nem tudom, mihez kezdünk veled, Calvin. Nem tudom.
A Mérnök egyre türelmetlenebben dobolt tollával a jegyzettömbjén és elgondolkozva nézett Calvinre.
* * *
– Mi vagy te, Calvin? – kérdezte. – És mi lesz belőled?
Calvin megremegett a kérdés hallatán. Honnan tudhatta volna, milyen választ vár tőle a Mérnök? Földi léte egy hajszálon függött. „Alázat!” – ötlött hirtelen az eszébe. „Alázatosnak kell lennem.”
– Csak húzom az igát nap, mint nap – felelte. – Egy hétköznapi fickó vagyok, aki keményen dolgozik, s akinek közben rengeteg nehézséggel kell szembenéznie. Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy békességben éljek a körülöttem lévőkkel, de tudod, a bőrömből azért nem bújhatok ki.
A Mérnök ismét felugrott a székéből és vadul hadonászni kezdett a jegyzetfüzetével.
– Nem, nem, nem! Ezerszer is nem! – kiabálta. – Az alázat nem egyenlő a középszerűséggel. Az alázat álarca mögé rejtőzve, konokul ragaszkodsz ahhoz, hogy sem erre, sem arra nem vagy jó, s így a tehetetlenség és a kudarc csapdájába esel. Te magad irányítod a gondolataidat és a tetteidet a középszerűség felé! Az alázat nem jár együtt az önfeláldozással. És nem jár együtt az életed elfecsérlésével. Az alázat kizárólag azt követeli meg tőled, hogy a tetteid végeztével felismerd, ha teljesítményed lehetett volna jobb is. Mindig szem előtt kell tartanod, hogy földi léted véges, és másoknak ugyanannyi joguk van ahhoz, hogy éljenek, mint neked. Attól tartok, nincs túl sok remény számodra, Calvin. Közel a vég…
* * *
– Ha még mindig nem érted a dolgok lényegét, Calvin – mondta a Mérnök –, akkor félek, hogy…
– Várj még! – kérte Calvin. – Várj!
A férfi nem nézett a Mérnökre, tekintete elmélyülten a ködös távolba révedt.
– Azt hiszem, most már értem. Végre világossá vált minden. Azért kerültem a Földre, hogy sikeres legyek. Nem kell bocsánatot kérnem azért, mert jól mennek a dolgaim, vagy mert sikerre vágyom, hiszen kötelezettségeim vannak, és felelősséggel tartozom azért, hogy kiaknázzam a képességeimet. Azt is megértettem, hogy a becsületes módon szerzett gazdagság és a jól befektetett pénz gyümölcse eredendően jó dolog, és semmi köze a sátánhoz. Nem kell szenvednem azért, hogy kiérdemeljem az örök boldogsághoz való jogomat. A Földön szerzett tapasztalataimat arra kell felhasználnom, hogy boldogabb legyek, s a lelkem örvendjen az élet szépségeinek és gyönyörűségeinek.
– A létezés az egyetlen szükséges engedély a sikerhez. És kézbe kell vennem az életem irányítását, hiszen nem arra teremtettek, hogy parancsokat teljesítsek. Egyáltalán nem. A középszerűség helyett a kiválóságra törekszem majd, és teljes mértékben vállalom sorsomért a felelősséget. Nem állok a saját fejlődésem útjába. Soha! Megérdemlem a sikert, hiszen ahhoz, hogy sikeres legyek, elég, hogy létezem és kiaknázom a képességeimet. Gondolataimat és tehetségemet megosztom az egész világgal és ígérem, hogy nem várom ölbe tett kézzel, hogy a számba repüljön a sült galamb. Bármilyen kényelmesnek tűnjön is a várakozás, és bármily tökéletlen is az elért eredmény, késlekedés nélkül cselekedni fogok.
A mérnök szemében könnyek gyűltek, és az arcán mosoly jelent meg.
– Hát persze! Úgy van, ahogy mondod, Calvin. Most már látom, hogy mégis van számodra remény. Vissza kell térned abba a világba, ahonnan érkeztél, hogy megfelelőképpen kamatoztathasd a tehetségedet, mellyel megáldottak. Vidd magaddal a szeretetet, az életerőt, a tehetséget és a reményt, s osztozz rajtuk embertársaiddal. Egészen addig osztozz rajtuk mindazokkal, akikkel összehoz a sors, amíg úgy nem érzed, hogy már nincs mit továbbadnod. S amikor már úgy tűnik, kimerítetted ajándékba kapott képességeid tárházát, megígérem, újra feltöltheted a raktáraidat.
– Ne feledd, Calvin, korlátlan képességekkel bírsz, s a benned rejlő lehetőségek felülmúlják legmerészebb álmaidat is. A Teremtő szeretné, ha tudnád, hogy kizárólag rajtad múlik, hol szabsz határt az álmaidnak.
