Jeremiás próféta - Michelangelo Buonarroti - Sixtus-kápolna
"A könyv nem regény, amely az elején kezdődik és a végén befejeződik, hanem minden mondatával újra kezdődik és újra befejeződik. Éppen ezért a könyv lapozni való, és ott kell kezdeni, ahol kinyílik. Nem ajánlatos belőle három lapnál többet egyfolytában olvasni, de feltétlenül minden nap legalább egy mondattal foglalkozni kell. A legalkalmasabb idő erre a kora reggel vagy a késő este.
A könyv szövegei ugyanis nem vaktában idézett szép részletek, még csak nem is bölcs tanítások, hanem meditációs objektumok.
Az ember életében sok ezer könyvet olvas, legnagyobb részüket egy hét alatt elfelejti. Az ember életében sok ezer festményt, zeneművet, szobrot és tájat lát és hall, és van tíz-húsz-harminc, amely hosszabb ideig kíséri, mint a barát vagy a kedves. Az ember életében csak egészen kevés olyan gondolatot talál, amelytől sohasem válik meg. A sok ezer kép vagy könyv mindennapi táplálék, amely azzal, hogy egy bizonyos ideig örömet nyújtott, feladatát elvégezte. Az a tíz-húsz-harminc kép vagy zenemű vagy vers, amely az embert hosszabb ideig kíséri, meghitt élettárs. Az az egészen kevés gondolat, amelytől sohasem válik meg, amely minden időben gondolkodás tárgya, örök és kimeríthetetlen forrás, vezető irányelv: az meditációs objektum. Objektuma állandó szemlélődésnek, mindig újból és újból való megrendült csodálkozásnak. Az ember megtanulja százféleképpen alkalmazni, úgy tudja nézni, esetleg órák hosszat, mint a keleti aszkéták mandaláikat. Mint a misztikusok a világ nagy jelképeit: a csillagot, a kürt vagy a háromszöget. Meditációs objektum a kép, vagy gondolat, amely az emberbe állandóan visszatér, amely mindig új és új alakban, de mindig sajátságosan egyformán ugyanaz tud maradni. A művészet tele van ilyen objektumokkal. Nem szükséges, hogy a nagy remekek legyenek. Ilyen objektum például Dürer Melankóliája
vagy a Ritter, Tod und Teufele:
Ilyen Michelangelo több Prófétája és Sybillája. (Alább: Jeremiás próféta - freskórészlet)
Ilyen zenei meditációs objektum Beethoven V. szimfóniájának sorsmotívuma
vagy a IX. szimfónia scherzójának dionüszoszi témája.
Ilyen Van Gogh önarcképe
és Velázquez udvari bolondjainak legtöbbje.
Ezek a kimeríthetetlen gondolatösztönzés forrásai. Az ember a lét géniuszával itt közvetlen kapcsolatba lép.
A meditációs objektum megválasztása az emberi életben a legszemélyesebb tevékenység. És mert ennyire személyes, és szükségképpen személyes kell hogy legyen, és semmiféle általánosítást nem tűr meg, a téma kifejtését is csak személyes élmények bevetésével lehet folytatni.
Nem szégyellem bevallani, hogy személyes meditációs objektumaim közül a legállandóbbak közül való a willendorfi Vénusz,
ez a kicsiny, ökölnyi, csúf, torz nőszobor, a neolitkor emléke. Sokkal-sokkal többet foglalkoztatott, mint akár a meloszi Aphrodité, vagy valamely más, tökéletes alakú asszony. Mérhetetlenül többet tudtam meg tőle a nőről, az anyáról, az anyagról, a világanyáról, a világról, önmagamról, a szépségről, a termékenységről, mint akármely más klasszikus szobortól. Ez a kis szobrocska sohasem jelentkezik bennem úgy, hogy ne tudna valami lényegeset mondani, és idők folyamán kapcsolatom vele olyan erős lett, hogy ma számomra a gondolatoknak és élményeknek még ötszázlapos könyvben sem kimeríthető eleven középpontja.
Ez minden igazi, jól megválasztott meditációs objektum természete. Évek során át közvetlen érintkezés következtében csodálatos szerepre tesz szert. Szemléletem számára mindenkor kész tárgy, önmagát rendelkezésemre bocsátja, mindazt, amit felőle gondolok, gondosan megőrzi és minden alkalommal új értelmezésben jelenik meg.
Egész sereg mondatom volt, amelyeket – mint a willendorfi Vénusz, Michelangelo prófétáinak, Beethoven scherzójának képét – meditációs objektumként őriztem. Ilyen volt Robert Browning mondata: God's in his heaven – All right with the world. Valahányszor e mondat fölött akár vasúti kocsiban, akár elalvás előtt otthon, akár a vízparton, a napon heverészve meditáltam, minden alkalommal a végsőkben való megnyugvás érzése vett rajtam erőt: Isten fenn él az égben – S a földön nincsen semmi baj. Ilyen meditációs objektum volt számomra a szanszkrit Tat tvam aszi (Ez vagy te), vagy az Etad vai tat (Ez nem más, mint az). Ilyen volt Hérakleitosz mondata: Hen panta einai (Minden Egy). Ilyen Ruysbroek mondata: Aki sokat tud és nem él aszerint, elveszett.
Az egyik meditációs objektumomnak különös története van. Hölderlin írja: Wo aber Gefahr ist, wächst das Rettende auch (ahol pedig nő a veszély, közeledik a megmentő). Amikor először olvastam, azonnal följegyeztem és tudtam, hogy ismét olyan gondolatot találtam, amely csaknem naponta fölkeres és hozzáfűzött eszméimhez halálom pillanatáig hűségesen modellt fog állni. Sokszor és behatóan foglalkoztam vele, és akkor egy napon valamelyik középkori szerzőben ilyesfélét olvastam: Amilyen mértékben közeledsz Isten felé, olyan mértékben közeledik feléd a sátán. A gondolat annyira meghökkentett, hogy még a szerzőt s a helyet is elfelejtettem felírni. Tökéletesen megzavart. Íme, szóltam, Hölderlin gondolatának milyen csodálatos az aszimmetriája! Ő azt mondja, hogyha veszély van, közeledik a megmentő, ez pedig azt, hogyha Isten felé közeledsz, ugyanoly mértékben közeledik feléd az ördög. A két objektum összekapcsolódott. Nem igyekeztem azokat összhangba hozni. A meditációs objektum nem arra való, hogy az ember azt praktikusan kiaknázza. Nem! Egyáltalán nem! A helyzetet az teljesen félreérti, aki ilyesmit hisz. Nem minden további nélkül alkalmazható életelvekről van szó. A meditációs objektum az ember belső szemléletének állandó és állhatatos tárgya, a belső, magasabb realitás mágikus akkumulációs pontja, olyasvalami, mint a fiatal szerelmes szívében az imádott lény képe, de még inkább olyan, mint a lovag szívében az eszményi hölgy képe. Minden meditációs objektum a Beatrice-világ nagy és megrendíthetetlen valósága.
S most, hogy Hölderlin gondolata mellé a középkori mondatot megtaláltam, csodálatosan termékeny feszültség keletkezett, amelyből az élmények egész sora származott ismét: séta közben, vasúti kocsiban, a kertben üldögélve vagy hajnali órákon az ágyban. Most következik a legmeglepőbb: Jakab apostol levelében találom a következőket: Közeledjetek Istenhez, hogy ő is közeledjék hozzátok. Íme! Már a harmadik, amely látszólag ugyanazt mondja, de látszólag mind a kettőnek ellentmond, talán a kettőt valamely láthatatlan helyen össze is köti, ha egészen másutt is, mint ahogy ellenőrizni lehetne. El voltam ragadtatva. A három objektum egy pont köré gyúlt és arányosan helyezkedett el. Ha most meditálok fölöttük, három tűz között állok, és a gondolatokon gyakorolt mélységem megháromszorozódik. Olyan ez, mint három hatalmas csillag együttállása, elementárisan lenyűgöző kozmikus látvány, amely annyiszor bűvöl el, valahányszor csak látom. A lét kimeríthetetlen gazdagságának olyan példája, amely egymagában, a gondolatok értelmétől függetlenül is, megrendítő.
Nem szándékom itt valamennyi meditációs objektumomról beszélni. A cél ez: kimondani, ez a könyv tele van olyan nyelvi mondatokkal, amelyek mind a legnagyobb mértékben alkalmasak arra, hogy meditációs objektumokká legyenek. Akár külön-külön, akár egyes szerzők gondolatait egybefogva, akár egyes szerzőket egymással szembe helyezve, vagy lépcsőzetesen, vagy középpontszerűen, ernyőszerűen, hármasával, négyesével. A könyv azért készült, hogy ilyen objektumokat nyújtson, a belső realitás számára állandó szemléleti tárgyakat kínáljon, és az ember gondolkozását határozott pontok köré kristályosítani megkísérelje.
A könyv arra való, hogy az embert meggyőzze: életének erőit nemcsak az érvényesülés, a megélhetés, a gazdagodás, a gyönyörszerzés külső szempontjai köré lehet csoportosítani, hanem belső középpont köré is, és e középpontokat mindjárt meg is jelöli. Mindenki keresse meg, melyik alkalmas az ő személyes sorsa számára: Hermész Triszmegisztosz, Dragsz-po-lha-rje, Augustinus, Goethe vagy Carlyle. Talán más. Valahol meg fogja találni. Valahol meg kell tanulnia. Ha megtalált egyet, fog találni többet is. Egyre többet. A könyv néhány száz mondata egyre kimeríthetetlenebb lesz. Az ember fölfedezi, milyen kincset nyert azáltal, hogy mindig van belső objektuma, amelyhez figyelmét kapcsolni tudja. A fő szempont itt az állandóság. A meditációs objektumok igazi erejüket csak évek múlva kezdik tudni kifejteni. Az ember megtanulja, hogy ezeket az objektumokat keresse a festészetben, a szobrászatban, a zenében, a nagy emberi példaképekben. Aki természetes restségét le tudja győzni, néhány mondatot felír és állandóan a zsebében hordja, kiadásainak és bevételeinek jegyzéke előtt, jegyzeteinek első lapján, mialatt valamely hivatalban ízléstelen emberek között félórát várni kénytelen, jegyzeteit nézegeti, s azon tűnődik, hogy: Ami fenn van, ugyanaz, mint ami lenn van. Ennek az életgyakorlatnak a bevezetése nemcsak fölösleges ingerültséget és türelmetlenséget oszlat el, hanem az ember valódi életét – a felszín átkozott élete alatt levő áldott életét – megerősíti. Az eredmény kiszámíthatatlan. Az ember felismeri azt, hogy nem kell okvetlenül egész nap szenvedélyesen loholni; lehet valaki nyugodt és meggondolt is. Lehet valaki bölcs is. Nagy festő, költő, szobrász, muzsikus csak a kivételes képességű ember lehet. A művészi alkotás tehetséghez van kötve. A bölcsesség nincs. A bölcsességnek egyetlen feltétele van: a tudatosan megtisztított életrend.
Ez a könyv a bölcsesség iskolájában az első elemi osztály tankönyve. A legelső lépés abban az irányban, amelyet a könyv szerzői járnak. Az első lépés felismerni a felszín átkozott történetének örök értelmetlen zűrzavara mögött és alatt az áldott történet végső célját: emberré lenni. Felismerni, hogy végül is semmi de semmi bennünket tökéletesen ki nem elégít, sem érzéki gyönyör, sem gazdagság, sem hírnév, sem hatalom, hanem csak ez az egy: végre, végül, embernek lenni.
Ezért nincs szükség ebben a kötetben a gondolatokat mesterségesen alcímek alá csoportosítani, mint: Isten vallás – szerelem – életöröm – erkölcs – közösség. Nincs szükség e címszavak alá olyan gondolatokat csoportosítani, amelyek csak külsőségben tartoznak oda. E gondolatok minden szavában együtt van Isten a szerelemmel, az életöröm az erkölccsel, a közösség a magánnyal, a keserűség a mámorral, a vallás a bűnnel, a kétségbeesés a derűvel. Minden szó áldozat az életöröm oltárán Istennek, vallásos szívvel az erkölcs hitében és a valódi szerelemre szomjasan. A gondolatok elhelyezkedésének sorrendje a valószínű keletkezés. Időrend azért, mert az emberi lét szimfóniája az időben hangzik, s ez valódi történetünk egyetlen külső realitása. Kezdődik valamikor a harmadik évezredben Krisztus előtt és tart a mai napig."
/Hamvas Béla: Anthologia Humana/ Forrás: http://www.hamvasbela.hu/konyvek/anthologiahumana.html
